A szeretet terhe: Amikor a segítség ártani kezd
– Anya, csak most az egyszer, ígérem, utoljára – hallom Gergő hangját a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ülök, kezem remegve szorítja a bögrét. A kávé már kihűlt, de nem tudom letenni. A szívem hevesen ver, ahogy hallgatom a fiamat, aki harmincnégy évesen még mindig tőlem kér pénzt.
– Gergő, nem lehet ezt így tovább! – szakad ki belőlem, de a hangom inkább könyörgő, mint határozott. – Már annyiszor megígérted, hogy ez az utolsó alkalom.
A vonal másik végén csend. Csak a háttérben hallom a villamos csilingelését, talán épp a Blaha Lujza téren áll. Aztán sóhajt.
– Tudom, anya. De most tényleg bajban vagyok. Ha nem fizetem be ezt az albérletet, kiraknak. Esküszöm, keresek munkát, csak most segíts ki.
A könnyeim végigfolynak az arcomon. Látom magam előtt azt a kisfiút, aki egykor büszkén mutatta az első rajzát az óvodából. Hol rontottam el? Mikor vált az én gondoskodásom teherből lánccá?
A férjem, László, már hónapok óta nem szól hozzám erről. Csak néha néz rám hosszan, amikor újabb pénzt utalok Gergőnek. Egy este aztán kitör belőle:
– Meddig akarod még eltartani? Harmincnégy éves! Nekünk is van életünk! – kiabálja, miközben az asztalra csap.
– Ő a fiunk! Nem hagyhatom az utcán! – vágom rá automatikusan.
– De magadat sem hagyhatod tönkretenni! – mondja csendesebben, de a hangjában ott van minden elfojtott harag és csalódás.
Aznap este alig alszom. Az emlékek kavarognak bennem: amikor Gergő először bukott meg az egyetemen, amikor először költözött haza egy szakítás után, amikor először kért kölcsön „csak egy hétre”. Mindig azt hittem, hogy ha segítek neki, majd talpra áll. De mintha minden segítségem csak mélyebbre húzná.
Másnap reggel Gergő váratlanul beállít hozzánk. Sápadt, karikásak a szemei.
– Anya, beszélhetnénk? – kérdezi halkan.
László csak bólint és kimegy a szobából. Leülünk egymással szemben.
– Tudom, hogy csalódtatok bennem – kezdi Gergő –, de tényleg próbálkozom. Csak valahogy mindig minden félresiklik. Nem tudom, mit csináljak.
– Fiam – mondom remegő hangon –, én mindig szeretni foglak. De nem tudlak megmenteni saját magadtól. Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz az élettől.
Gergő lehajtja a fejét. Hosszú percekig ülünk némán. Aztán feláll és elmegy.
Aznap este László átölel.
– Meg kell tanulnunk elengedni – suttogja.
De hogyan engedhetném el azt, akit a világon a legjobban szeretek?
Napok telnek el. Gergő nem jelentkezik. Minden telefoncsörgésre összerezzenek. Egyik este aztán üzenetet kapok tőle: „Anya, találtam munkát egy pizzériában. Nem nagy dolog, de elkezdem.”
A szívem egyszerre szorul össze és telik meg reménnyel. Talán most tényleg változik valami.
De vajon jól tettem-e, hogy ennyi éven át mindent megtettem érte? Vagy éppen ezzel ártottam neki a legtöbbet? Hol van az a határvonal, ahol a szeretet már inkább átok, mint áldás?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel a gyerekeinkért?