Bocsáss meg, mama, hogy elfelejtettelek

– Három napja nem evett semmit, Zsófi! Három napja! – csattant fel Vera néni a panelház bejáratánál, miközben a szatyrait idegesen szorongatta. A kulcs még a kezemben volt, de a szívem már valahol a gyomrom mélyén dobolt. Három nap? Az én mamám, Ilona néni? Hogy történhetett ez meg?

– Miért nem szóltál hamarabb? – kérdeztem rekedten, miközben éreztem, ahogy az arcom ég a szégyentől. Vera néni csak rám nézett azzal a mindent elmondó tekintettel: „Te vagy az unokája, nem én.”

Aznap délután remegő kézzel vezettem át a városon, a Kőbányai úton végig zuhogott az eső. A rádióban épp arról beszéltek, hogy mennyire magányosak az idősek Magyarországon. De én csak arra tudtam gondolni: hogy lehettem ennyire vak? Gábor, a bátyám, múlt héten még mondta: „Te laksz közelebb, Zsófi. Neked könnyebb beugrani.” De mindig volt valami: túlóra, főnököm hisztije, egy beteg kolléga. Mindig volt kifogás.

A lakásban dohos szag fogadott. Mama a régi fotelban ült, ősz haja kócos kontyban. Nem nézett rám, amikor beléptem.

– Mama? – szóltam halkan. Nem reagált. Csak amikor mellé térdeltem és megfogtam a kezét, emelte rám fáradt, üveges tekintetét.

– Zsófi… mit keresel itt? – suttogta.

– Mama, miért nem ettél semmit?

Vállat vont. – Nem volt kedvem. Meg hát… üres a hűtő.

A szégyen úgy mart belém, mint a hideg szél. A konyhába mentem: egy fél üveg savanyú uborka, egy darabka penészes sajt, egy doboz tej – már rég lejárt. Semmi más.

– Miért nem hívtál fel senkit? – kérdeztem később, miközben levest melegítettem neki.

– Nem akartam terhére lenni senkinek – mondta halkan.

Aznap este felhívtam Gábort.

– Ezt így nem lehet tovább csinálni – mondtam neki. – Mama éhezik!

Sóhajtott. – Tudod, mennyi dolgom van? A gyerekek, a munka… Nem tudok minden héten átmenni.

– Én sem! De nem hagyhatjuk magára! – kiabáltam.

– Talán fel kellene venni valakit – mondta végül. – Egy gondozót.

De mama hallani sem akart róla.

– Nem akarok idegeneket a lakásba! – jelentette ki makacsul.

A következő hetekben próbáltam mindent összeegyeztetni: munkahely, bevásárlás mamának, főzés, takarítás. Gábor mindig csak ígérgetett: „Majd jövő héten benézek.” De sosem jött.

Egy este mama az ablakon bámult kifelé, miközben az ételt tologatta a tányérján.

– Anyád minden nap átjött régen – szólalt meg hirtelen.

Nagyot nyeltem. Anyu öt éve halt meg rákban. Azóta minden más lett.

– Próbálok mindent megtenni… – suttogtam.

Mama megsimogatta a kezem. – Tudom, kicsim. De néha nagyon egyedül érzem magam.

Napokig visszhangzottak bennem ezek a szavak. A munkahelyemen is alig tudtam odafigyelni. A főnököm egyszer félrehívott:

– Minden rendben otthon?

– Persze – hazudtam.

Éjszakánként nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak a régi vasárnapok: mama almás pitéje, ahogy együtt nevettünk az asztal körül. Most csak csend és bűntudat maradt.

Egyik nap összevesztem Gáborral telefonon.

– Mindig engem hibáztatsz! – kiabálta.

– Mert soha nem segítesz! – ordítottam vissza.

– Talán neked is el kellene engedned végre!

Letettem és sírva fakadtam.

A hetek hónapokká nyúltak. Mama egyre csendesebb lett és soványabb. A háziorvos is aggódott:

– Több segítségre van szüksége, mint amit te adni tudsz, Zsófi.

De mit tehettem volna? Szétszakadtam kötelesség és kimerültség között.

Egy este mama rám nézett azokkal a tiszta kék szemekkel, amik hirtelen újra fiatalnak tűntek.

– Zsófi – mondta halkan –, nem kell mindent egyedül cipelned.

Először sírtam előtte anyu halála óta. Magához ölelt, mint régen.

Végül közösen döntöttünk Gáborral: mama beköltözik az idősek otthonába. A költözés napja nehéz volt; mama sírt, amikor elbúcsúzott az emlékekkel teli lakástól.

Az otthonban lassan újra kivirágzott. Barátnőket szerzett, bingózott, mesélt mindenkinek a régi időkről.

Mégis ott motoszkált bennem: többet kellett volna tennem? Előbb segíthettem volna? Vagy ez elkerülhetetlen volt?

Néha most is ott ülök az ágya szélén és halkan kérdezem:

– Mama, megbocsátasz nekem, hogy elfelejtettelek?

Ő mosolyog és azt mondja: – Soha nem voltál későn, kicsim.

De legbelül mindig ott marad a kérdés: Mennyi bűntudatot bír el az ember lelke? És vajon mikor elég a szeretet?