A megrepedt üvegház és a női furfang: hogyan majdnem szakadt szét két család egyetlen éjszaka alatt
– Te ezt direkt csináltad, ugye? – kérdeztem Zsuzsát, miközben a hajnalban megrepedt üvegházam előtt álltunk, és a reggeli pára lassan felszállt a kertből. A hangom remegett, de nem a hidegtől. Zsuzsa csak lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha a törött üvegszilánkokat vizsgálná.
Az egész azzal kezdődött, hogy egy éjszaka alatt valaki szétverte az üvegházam oldalát. A paradicsompalánták kifeküdtek a sárban, a paprika tövek megfagytak. A férjem, Gábor, még aludt – ő mindig azt mondja, ne aggódjak annyit, de én tudtam, hogy ez nem lehetett véletlen.
Zsuzsa volt az első, aki reggel átjött. Sírt, panaszkodott, hogy az ő kertjében is történt valami furcsa: eltűnt egy gereblye, valaki letaposta a hagymát. De ahogy beszélt, egyre inkább úgy éreztem, mintha csak próbálná elterelni a figyelmemet.
– Tudod, Éva – mondta halkan –, az emberek irigyek. Neked minden sikerül. Szép ház, rendes férj, egészséges gyerekek. Nekem meg… – elharapta a mondatot.
Aztán hirtelen felnézett rám: – Gábor itthon van? – kérdezte túl közvetlenül.
– Dolgozik – hazudtam gondolkodás nélkül. Nem akartam, hogy Zsuzsa tudja: Gábor épp szabadságon van.
Aznap este Gábor furcsán viselkedett. – Mintha valaki figyelne minket – mondta vacsora közben. – Ma is láttam Zsuzsát az utcán, amikor elmentem kenyérért. Olyan volt, mintha követne.
A következő napokban Zsuzsa egyre többször jelent meg nálunk: hol egy kis cukorért jött át, hol azt kérte, segítsek neki online ügyeket intézni. Egyik délután aztán elcsíptem egy beszélgetést közte és az anyósom között a kerítésnél.
– Éva mindig mindent jobban tud – mondta Zsuzsa gúnyosan. – Még azt is, hogyan kell férjet tartani.
Anyósom csak hümmögött, de láttam rajta: tetszik neki ez a kis pletyka.
A faluban hamar elterjedt, hogy Gábor és én veszekedünk. Pedig nem volt igaz! De Zsuzsa mindenhol elhintette: „Éva már nem olyan boldog… Gábor biztos másfelé nézelődik.” Egyik este Gábor dühösen csapta le a telefont.
– Most hívott Laci! Azt mondja, azt hallotta, hogy én esténként Zsuzsával sörözöm! Ez már több a soknál!
Akkor döntöttem el: utánajárok az igazságnak.
Egyik éjjel fent maradtam. Láttam, ahogy Zsuzsa óvatosan átoson a kertünk végébe. Azt hitte, alszunk. De én ott voltam az ablakban.
Másnap reggel szembesítettem vele.
– Miért teszed ezt? Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem remegő hangon.
Zsuzsa először tagadott. Aztán kitört belőle minden:
– Mert neked minden sikerül! Nekem meg csak ez a nyomorult élet jutott! A férjem egész nap kocsmában ül, a fiam külföldön mosogat! Te meg itt vagy ezzel a tökéletes családdal… Nem bírom nézni!
– De ezért tönkretennéd mindazt, ami nekünk van? – kérdeztem döbbenten.
– Ha nekem nem lehet boldogságom, másnak se legyen! – kiáltotta.
Azt hittem, megsajnálom majd. De csak haragot éreztem. Aznap este mindent elmondtam Gábornak.
– Éva – mondta halkan –, ezt nem lehet szó nélkül hagyni. De bosszút se állhatunk. Segíteni kellene neki… de hogyan?
A következő héten Zsuzsa férje részegen betántorgott hozzánk.
– Bocsássatok meg neki… – motyogta könnyes szemmel. – Én vagyok mindenért hibás… Ha nem innék annyit… talán ő sem lenne ilyen…
Akkor értettem meg: Zsuzsa nem gonosz volt. Csak kétségbeesett.
A faluban azonban már mindenki tudott mindent. Az emberek suttogtak mögöttünk; voltak, akik elfordultak tőlünk. Mások hozzám jöttek tanácsért: „Éva, te mindig olyan erős vagy! Hogy bírod ezt?”
Nem volt könnyű. Gábort is megviselte: egyre többet dolgozott túlórában, csak hogy ne kelljen otthon lenni ebben a fojtogató légkörben.
Egy este leült mellém:
– Szeretsz még? – kérdezte halkan.
– Mindennél jobban – feleltem könnyes szemmel.
Akkor eldöntöttük: nem hagyjuk szétesni a családunkat mások irigysége miatt.
Néhány hét múlva Zsuzsa elköltözött az anyjához Gyöngyösre. A férje bejelentette: elválnak. A falu fellélegzett; minden visszatért a régi kerékvágásba – legalábbis kívülről.
De én sosem felejtem el azt az érzést: milyen könnyen megrepedhet egy család boldogsága egyetlen rosszindulatú szó vagy tett miatt.
Most is gyakran gondolok Zsuzsára. Vajon boldogabb lett volna, ha inkább segítséget kér? Vagy tényleg csak ennyi jutott neki ebben az életben?
Néha magamnak is felteszem a kérdést: vajon mi lett volna velünk, ha nem állok ki magunkért időben? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg mindenki képes megbocsátani ilyen árulást?