Feláldozom-e a saját boldogságomat anyám és húgom lustasága miatt?

– Már megint te mosogatsz, Ivett? – kérdeztem fáradtan, miközben a konyhaasztalra dobtam a kulcscsomómat. A válasz csend volt. Csak a tévé zúgott a nappaliban, ahol anyám, Katalin, és húgom, Ivett, összegömbölyödve feküdtek a kanapén.

– Hát persze, hogy nem – motyogtam magamban. A mosatlan edények tornya már-már művészi magasságokba emelkedett. A hűtőben csak egy doboz margarin és néhány fonnyadt paprika árválkodott. Megint nekem kell bevásárolni, főzni, mosni – mindent elintézni. És mindezt egy hosszú nap után, amikor egész nap a könyvelőirodában hajtottam.

Gyerekkorom óta így ment ez. Apám korán meghalt – egy szívroham vitte el, amikor még csak tizenkét éves voltam. Anyám akkor teljesen összetört, és soha nem is állt igazán talpra. Ivett pedig… hát ő mindig is az elkényeztetett kicsi lány maradt. Én viszont már tizenhárom évesen főztem, takarítottam, segítettem anyámnak a csekkekkel, és próbáltam tartani a lelket mindenkiben.

Most harminckét éves vagyok. Egy panelház harmadik emeletén élünk hárman, mintha megállt volna az idő. Anyám sosem dolgozott újra apám halála után – mindig talált valami kifogást: fáj a feje, fáj a háta, vagy egyszerűen csak „nincs kedve emberek közé menni”. Ivett huszonöt évesen még sosem dolgozott egy napot sem. Egyetemre beiratkozott ugyan, de fél év után abbahagyta – „nem neki való” volt.

Én viszont minden reggel hatkor kelek, hogy elérjem a buszt Újpestre. A főnököm szerint megbízható vagyok, de sosem dicsér meg igazán – csak rám pakolja a pluszmunkát. Hazafelé a boltban állok sorban, majd cipelem haza a szatyrokat. Otthon pedig ugyanaz a kép fogad: anyám és Ivett a tévé előtt, üres pizzásdobozokkal körülvéve.

Egyik este azonban minden megváltozott. Amikor beléptem az ajtón, egy idegen férfi ült a nappaliban. Anyám ragyogó arccal mutatta be:

– Ő itt Laci! Most ismerkedtünk meg a Facebookon. Ugye nem baj, ha nálunk alszik pár napig?

Ivett vihogva bólogatott. Laci egyből otthon érezte magát – sörrel a kezében terpeszkedett el a kanapén.

– Ivana, hozzál már egy poharat! – szólt oda nekem anyám.

A nevem Ivana. Magyar vagyok, de apám szerb származású volt – tőle kaptam ezt a nevet. Mindig furcsán néztek rám az iskolában emiatt, de mostanra megszoktam.

Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. Úgy éreztem, mintha mindenki csak kihasználna. Aztán másnap reggel kaptam egy e-mailt: felvettek egy állásinterjúra egy nagy cégnél Debrecenben! Ez lehetne az esélyem egy új életre – végre elköltözhetnék innen, saját lakásban élhetnék, talán még szerelmem is lehetne.

De ahogy ezt elmondtam anyámnak és Ivettnek, kitört a vihar.

– És velünk mi lesz? – kérdezte anyám könnyes szemmel.
– Hogy hagyhatod itt a családodat? – vágta rá Ivett sértetten.
– Ki fog ránk főzni? Ki fizeti majd a számlákat? – sorolták egymás szavába vágva.

– De hát ti is dolgozhatnátok! – fakadtam ki végül. – Nem maradhatok örökké itt miattatok!

Anyám csak legyintett:
– Neked könnyű beszélni! Te mindig erős voltál… Én már nem tudok változni.
Ivett pedig csak annyit mondott:
– Ha elmész, soha többé ne gyere vissza!

Aznap este egész éjjel forgolódtam az ágyban. Hallottam anyám halk sírását a másik szobából. Ivett dühösen csapkodta az ajtót. Éreztem magamban a bűntudatot – de ugyanakkor ott volt bennem az izgalom is: talán most végre lehet saját életem!

A következő napokban mindenki kerülte egymást otthon. Anyám némán főzte a kávét reggelente (ritka alkalom), Ivett pedig egész nap bezárkózott a szobájába. Én pedig számoltam vissza: még három nap az interjúig.

Aztán eljött az indulás reggele. Pakoltam egy kis bőröndöt – csak a legszükségesebbeket vittem magammal. Anyám némán nézett rám az ajtóból:
– Ugye visszajössz?
Nem tudtam mit mondani.
Ivett csak annyit suttogott:
– Áruló…

A vonaton ülve néztem ki az ablakon. Vajon önző vagyok? Vajon tényleg elárulom őket? Vagy végre jogom van boldognak lenni?

Most itt ülök Debrecenben egy kis albérletben. Az interjú jól sikerült, felvettek! De minden este eszembe jut anyám arca és Ivett sértett hangja.

Vajon tényleg el kell veszítenem őket ahhoz, hogy megtaláljam önmagamat? Vagy van olyan út, ahol mindannyian boldogok lehetünk? Ti mit tennétek az én helyemben?