„Elég volt! Ma éjjel kidobtam a fiamat és a menyemet a lakásomból” – Egy anya vallomása önmagáért

– Jutok még ma este egy perc nyugalomhoz? – sóhajtottam magamban, miközben a lépcsőházban a kulcsomat keresgéltem. A szomszéd, Ilonka néni épp akkor jött lefelé, rám mosolygott, de én csak biccentettem. Fáradt voltam, a hátamon cipeltem az egész napot, és csak egy csésze meleg teára vágytam, meg arra, hogy végre csend legyen.

De ahogy kinyitottam az ajtót, már messziről hallottam Dóra hangját: – Márk, nem hiszem el, hogy megint elfelejtetted kivinni a szemetet! – kiabált, miközben valami csörömpölt a konyhában. A nappaliban a tévé bömbölt, Márk hangosan nevetett valamin. Az én otthonom, az én menedékem – mostanra inkább egy csatatérre hasonlított.

Hat hónapja költöztek hozzám. Akkor még azt hittem, jót teszek. Márk elvesztette az állását, Dórát kirúgták a munkahelyéről, és egyik napról a másikra utcára kerültek. „Anyu, csak pár hétig” – mondta Márk könnyes szemmel. Hát persze, hogy befogadtam őket. Hiszen anya vagyok. De azóta minden nap egyre nehezebb lett.

– Jó estét! – próbáltam mosolyogni, de Dóra rám sem nézett. Márk odavetett egy „Szia”-t, aztán visszafordult a telefonjához. A konyhapulton mosatlan edények tornyosultak, a nappaliban szétdobált ruhák hevertek.

– Megint nem pakoltál el magad után? – kérdeztem Márktól halkan.
– Majd később – legyintett.
– Mindig ezt mondod! – fakadtam ki, de rögtön megbántam. Nem akartam veszekedni.

Az este úgy telt el, mint mindig: Dóra duzzogott, Márk játszott a gépén, én meg próbáltam rendet rakni magam körül – és magamban is. De már nem ment.

Éjfél körül járhatott, amikor felriadtam egy újabb veszekedésre. Dóra sírt a fürdőszobában, Márk dühösen csapkodott. Kimentem hozzájuk pizsamában.

– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Nem bírom tovább ezt a feszültséget! Ez az én otthonom is!

Márk rám nézett, mintha most látna először.
– Anyu, mi bajod van? Csak segíteni akartál nekünk…
– Igen, segíteni akartam! De most már úgy érzem, mintha csak egy cseléd lennék itt! Nem tiszteltek engem, nem veszitek figyelembe az érzéseimet!

Dóra csak sírt tovább.
– Sajnálom… – suttogta.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Holnap összepakoltok és elköltöztök. Nem tudok így tovább élni. Szeretlek titeket, de magamat is szeretnem kell.

Csend lett. Olyan csend, amit hónapok óta nem éreztem ebben a lakásban.

Az éjszaka hátralévő részét álmatlanul töltöttem. Hallottam, ahogy csomagolnak, suttognak egymás között. Reggelre minden más lett: üres volt a lakás, üres volt a szívem is.

Aztán jöttek az emlékek: Márk gyerekkora, első lépései ebben a lakásban; Dóra nevetése az első közös karácsonyunkon; közös főzések, beszélgetések… Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset?

Délután csörgött a telefonom. Márk volt az.
– Anyu… haragszol ránk?
– Nem haragszom – válaszoltam halkan –, de most magamra kell vigyáznom.

Letettem a telefont és csak ültem a konyhaasztalnál. A csend most már fájt is meg nem is. De tudtam: ez volt az egyetlen helyes döntés.

Vajon hány anya él így Magyarországon? Hányan adják fel önmagukat a gyerekeikért? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: elég volt?