Tönkrement laptop és vádaskodó anyós – Egy magyar család mindennapi pokla
– Hogy képzeled ezt, Zsófi? – csattant fel anyósom, Ilona, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. – A gyerekek egész délután sírtak, te meg csak a gépedet bámultad!
A szívem hevesen vert. A laptopom ott hevert az asztalon, a kijelzőjén repedés futott végig, mintha valaki ráütött volna. A munkám, a fél életem benne volt – és most minden odalett.
– Nem igaz, Ilona néni! – próbáltam védekezni. – Csak egy órát kértem, hogy befejezzem a jelentést. Megígértem, hogy utána játszom velük!
– Mindig csak a munka! – vágott közbe. – Ez nem élet! Amióta ideköltöztetek, semmi rend nincs ebben a házban!
A férjem, Gábor, a sarokban állt, lesütött szemmel. Egy szóval sem védett meg.
– Gábor, te is így gondolod? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Ne kezdjük már megint… – sóhajtott. – Fáradt vagyok.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: teljesen egyedül vagyok ebben a házban.
***
Egy éve költöztünk vissza Gábor anyjához. Az albérletünket már nem tudtuk fizetni, az én munkám home office lett, Gábor pedig elvesztette az állását a gyárban. Ilona néni azt mondta, szívesen lát minket, de már az első héten éreztem, hogy ez nem lesz könnyű.
– Nálam rend van és fegyelem! – jelentette ki az első este. – Itt mindenki kiveszi a részét a házimunkából.
Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti lesz. Hogy majd Gábor talál munkát, én is visszamehetek az irodába, és újra lesz saját otthonunk. De hónapok teltek el, és semmi sem változott.
Ilona néni mindenbe beleszólt. Ha főztem, kritizálta az ételt. Ha takarítottam, újra átnézte utánam. Ha dolgoztam a laptopomon, azt mondta: „Biztos csak játszol rajta!”
A legrosszabbak a hétvégék voltak. Gábor húga, Erika rendszeresen lepasszolta hozzánk a két gyerekét: Marci és Lili egész hétvégén nálunk voltak. Erika fodrászként dolgozott szombaton is, Ilona néni pedig örömmel vállalta az unokákat – vagyis inkább rám sózta őket.
– Zsófi majd vigyáz rájuk! – mondta mindig. – Úgyis otthon van egész nap.
De én nem voltam otthon „csak úgy”. Dolgoznom kellett. A főnököm már így is szóvá tette, hogy csúszom a határidőkkel.
***
Aznap délután is próbáltam koncentrálni. A gyerekek hangosan játszottak a szobában, Ilona néni pedig főzött. Egyszer csak Lili berohant:
– Zsófi néni! Marci kiöntötte a kakaót!
Felugrottam, rohantam takarítani. Mire visszaértem a gépemhez, Marci ott ült előtte.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.
– Játszani akarok! – felelte duzzogva.
– Most nem lehet, dolgoznom kell!
Marci dühösen becsapta a laptopot. Egy reccsenés hallatszott. A kijelző sarka berepedt.
– Jaj ne… – suttogtam.
Ilona néni berontott:
– Mi történt?
– Marci… véletlenül… – kezdtem volna magyarázni.
– Biztos te hagytad elöl! – vágott közbe Ilona néni. – Egy normális nő nem hagyja elöl a drága dolgait! Most ki fogja ezt kifizetni?
Gábor ekkor ért haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Mi ez a cirkusz?
– A feleséged tönkretette a laptopját! – jelentette ki anyja.
– Nem igaz! – tiltakoztam kétségbeesetten. – Marci csapta le!
Gábor csak legyintett:
– Mindig csak a probléma… Nem lehetne egyszer végre csendben lenni ebben a házban?
***
Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A munkám odalett, új gépre nem volt pénzünk. Ilona néni egész este hangosan beszélt telefonon:
– Képzeld el, Klári! Ezek ketten semmirekellők! Az egyik egész nap csak gépezik, a másik meg nem talál munkát… Hát ilyenek ezek a mai fiatalok!
Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el otthonról. Ilona néni rám csapta a konyhaajtót:
– Ma te főzöl ebédet! És takarítsd ki rendesen a fürdőt is!
A kezem remegett az idegességtől. Felhívtam anyukámat:
– Anya… nem bírom tovább…
Ő csak sóhajtott:
– Tudod jól, hogy nálunk nincs hely… De ha akarod, gyere át egy kicsit beszélgetni.
Elmentem hozzájuk egy órára. Ott legalább nyugalom volt – bár apám is csak annyit mondott:
– Az asszonyok mindig összekapnak… Majd megoldódik.
De nem oldódott meg semmi.
***
A következő hétvégén Erika ismét lehozta a gyerekeket. Ilona néni már reggel szólt:
– Zsófi! Ma te vigyázol rájuk! Nekem dolgom van!
– Nekem is dolgom lenne… – próbáltam tiltakozni.
– Ne feleselj! Itt te vagy az utolsó!
A gyerekek egész nap rosszalkodtak. Délután Marci megint odament a gépemhez (amit addigra már csak töltőre dugva lehetett használni), és újra lecsapta a fedelet. Most már végleg elsötétült a kijelző.
Kiborultam:
– Elég volt! Nem vagyok bébiszitter! Nem vagyok cseléd!
Ilona néni berontott:
– Hogy beszélsz?! Ebben a házban én mondom meg, mi van!
Erika is hallotta a veszekedést:
– Ha nem bírod a gyerekeket, minek vállaltál családot?
Gábor ekkor ért haza és csak annyit mondott:
– Most tényleg ezen kell veszekedni?
***
Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem sétálni. A Duna-parton ültem órákig és azon gondolkodtam: hogyan jutottam idáig? Hol rontottuk el? Miért nem áll ki mellettem senki?
Hazafelé menet eldöntöttem: változtatnom kell. Másnap reggel közöltem Gáborral:
– Vagy elköltözünk innen, vagy külön utakon folytatjuk.
Először csak nézett rám döbbenten.
– De hát nincs pénzünk…
– Akkor keresünk albérletet valami lepukkant panelban is inkább, mint hogy tovább tűrjem ezt!
Ilona néni persze hallotta az egészet:
– Menjetek csak! Majd meglátjátok, milyen az élet nélkülem!
Nem tudom még, mi lesz velünk. De azt tudom: ha most nem lépek, soha nem lesz saját életem.
***
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni egy ilyen helyzetet? Vajon tényleg én vagyok az önző?