„Ha nem viszed haza a fiadat, beadom a válópert” – Egy magyar apa harca a fia életéért és a családjáért
– Nincs már számára remény – mondta Anna, a feleségem, idegen, jéghideg hangon a telefonban. – Gyere el egyedül, beszélj az orvossal.
A szívem összeszorult. Azt hittem, rosszul hallok. A kisfiam, Bence, két hónappal korábban született a vártnál. Azóta minden nap egy harc volt: inkubátor, orvosi vizitek, remény és rettegés váltakozása. Anna egyre távolabb került tőlünk. Már akkor is, amikor Bencét végre hazahoztuk, olyan kicsi volt, hogy féltem megfogni. Anna nem akart hozzá nyúlni. – Az orvosok hibája – mondogatta. – Minden vizsgálatot megcsináltam, azt mondták, egészséges lesz. És most nézd meg! Három hónaposan még a fejét sem tartja.
Én jártam vele orvoshoz. Egyedül ültem a rendelőben, próbáltam megérteni a latin szavakat, amiket mondtak. Végül egy budapesti genetikai központban azt mondták: van remény, de speciális gyógyszerek kellenek. Anna csak legyintett. Nekem nem volt választásom: elmentem Németországba dolgozni, hogy legyen pénz a gyógyszerekre. Anna maradt itthon Bencével – legalábbis azt hittem.
Hetekig csak a nagymamám hívott. – Minden rendben van, fiam, dolgozz csak! – ismételgette. De éreztem, hogy valamit titkol.
Aztán amikor bejelentettem Annának, hogy hazajövök egy hónapra szabadságra, kiborult:
– Minek jössz? Úgysem tudsz segíteni! Bence úgysem fog felépülni. Beadtam hospice-ba. Én még fiatal vagyok, élni akarok! Nem akarom egész életemben pelenkázni!
– Anna! Ez a mi fiunk! – kiabáltam kétségbeesetten. – Az orvos azt mondta, van esély! Én ezért dolgozom külföldön!
– Akkor dolgozz csak! Ha nem viszed haza a fiadat, beadom a válópert!
Nem hittem el. De Anna komolyan gondolta: mire hazaértem, már el is költözött egy másik férfihoz. A lakás kulcsát nagymamámnak adta át.
Nagymamám volt az egyetlen támaszom. Ő járt be Bencéhez a kórházba, ő masszírozta a kis testét, ő beszélt hozzá halkan esténként.
– Ne aggódj, fiam – mondta egyszer csendesen –, együtt megoldjuk. De neked itthon kell maradnod, én már öreg vagyok.
Tudtam, hogy igaza van. Ő nevelt fel engem is: anyám énekesnő volt, soha nem volt ideje rám. Csak pénzt küldött néha-néha. Egyszer elmentem egy koncertjére is: vittem neki egy hatalmas csokor rózsát. Nem ismert fel. A virágot odadobta a sarokba.
Most sem számíthattam rá igazán – de amikor nagymama meghalt egyik reggel álmában, teljesen összeomlottam. Egyedül maradtam Bencével egy panellakásban Újpesten.
Anyám végül mégis jelentkezett: – Találtam neked egy gondozót Bencéhez. Fizetem is neki.
Azt hittem, valami tapasztalt asszony lesz – de egy fiatal lány jött el hozzánk: Zsófi. Első nap remegő hangon kérdezte:
– Ez normális, hogy ilyen nehezen lélegzik?
– Igen – mondtam türelmetlenül –, csak tedd rá az inhalátort.
Félóránként hívott fel az első héten. De lassan belejött. Megtanulta az összes gyógyszert, tornáztatta Bencét, sőt hétvégén is beugrott néha – pedig azt mondta, kínaiul tanul és majd Kínába akar menni ösztöndíjjal.
A hétvégéket mindig együtt töltöttük hármasban: sétáltunk a Duna-parton, vittük Bencét babakocsiban. Egyik szombaton Zsófi saját kezűleg varrt egy kis rugdalózót Bencének és hozott neki lufit is.
Aznap összefutottam Annával az utcán: sminkben, magassarkúban ment valami buliba barátnőivel. Rám se nézett igazán – csak elfordult gyorsan.
– Ki volt ez? – kérdezte Zsófi.
– Senki – feleltem rekedten.
Zsófi elmosolyodott – először láttam így mosolyogni: gödröcskék jelentek meg az arcán.
A pénzem elfogyott lassan: az építkezésen feketén dolgoztam ugyan, de hónapok óta nem fizettek ki rendesen. A gyógyszerek ára az egekben volt.
Végül kénytelen voltam anyámat hívni:
– Nem segítek eleget? Tudod te mennyit fizetek annak a lánynak? Milyen férfi vagy te?!
Szégyenemben majdnem elsüllyedtem. Egy este Zsófi jelent meg a konyhában egy borítékkal:
– Tessék – mondta halkan –, ez Bence gyógyszereire van.
– De hát… ez a te Kína-pénzed!
– Most már nem fontos…
Először éreztem azt hónapok óta, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben az egészben.
– Ha nem mész Kínába… talán hétvégén is eljönnél hozzánk? Megint sétálhatnánk…
– Szívesen…
Most itt ülök Bence ágya mellett és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Lehet-e hinni abban, hogy egyszer még boldog család lehetek? Ti mit tennétek a helyemben?