Felemészt a féltékenység: Vajon hűséges hozzám a feleségem, vagy már elveszítettem őt?

– Hol voltál ilyen sokáig, Kata? – kérdeztem, miközben a bejárati ajtó halkan becsukódott mögötte. A hangom remegett, pedig próbáltam nyugodtnak tűnni. Ő csak letette a táskáját a cipős szekrényre, és fáradtan rám nézett.

– Mondtam, hogy túlóráznom kell. Új projektet kaptunk, Gábor. – A hangja szinte suttogás volt, de éreztem benne valami idegenséget. Vagy csak én képzeltem bele?

A nevem Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, két gyerek apja, egy panelban lakunk Zuglóban. Katával tizenhét éve vagyunk együtt. Régen azt hittem, hogy az ilyen kérdések – hol voltál, kivel beszéltél – csak a filmekben léteznek. Most viszont minden este ezekkel fekszem le.

Kata mindig is gyönyörű volt. Nem az a feltűnő szépség, inkább az a csendes, mosolygós nő, akitől mindenki megnyugszik. Amikor megismertem, még egyetemista voltam, ő pedig már dolgozott egy könyvelőirodában. Mindig is felnéztem rá – az eszére, a kitartására. Most viszont úgy érzem, mintha minden nap egyre távolabb sodródnánk egymástól.

Az utóbbi hónapokban Kata megváltozott. Új ruhák jelentek meg a szekrényében – nem azok az egyszerű darabok, amiket eddig hordott, hanem elegánsabbak, nőiesebbek. Új parfümöt vett magának, és gyakrabban sminkeli magát. Eleinte örültem neki – azt hittem, végre magára is gondol. De aztán elkezdett később hazajárni. Egyre többször mondta le a közös vacsorákat azzal, hogy „sok a munka”.

A gyerekek – Bence és Lili – is észrevették. Egyik este Lili odasúgta nekem:

– Apa, anya miért mindig ideges mostanában?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a fejét, és azt hazudtam: „Csak fáradt.”

Az irodában is mindenki erről beszél. A kollégáim – főleg Zoli és András – folyton sztoriznak arról, hogy „a nők már nem olyanok, mint régen”, hogy „ma már mindenki titkol valamit”. Egyik nap Zoli odasúgta:

– Te figyelj csak, Gábor… biztos vagy benne, hogy Kata tényleg dolgozik ilyenkor? Az én nejem is ezt mondta… aztán kiderült, hogy egy kollégájával kavart.

Nevettem rajta akkor – legalábbis úgy tettem –, de belül mintha valami jeges kéz markolta volna meg a szívemet.

Egyre többször kaptam magam azon, hogy figyelem Katát. Megnézem a telefonját – persze titokban –, de semmi gyanúsat nem találok. Aztán rájövök: ha tényleg akarna valamit titkolni, úgyis elrejtené előlem. Egy este annyira elöntött a féltékenység, hogy követni akartam az autójával – de végül nem mertem megtenni.

A szüleimhez sem tudok fordulni. Anyám mindig azt mondja:

– Fiam, ne legyél ilyen bizalmatlan! Ha szereted Katát, bízz benne!

De hogyan bízzak valakiben, akitől egyre távolabb érzem magam? A barátaim csak legyintenek:

– Ugyan már! Minden házasságban vannak hullámvölgyek.

De ez nem hullámvölgynek tűnik. Ez inkább olyan, mintha egy szakadék szélén állnék.

Egyik este vitába keveredtünk Katával. Épp vacsoráztunk – Bence matek házit írt az asztal végén –, amikor kibukott belőlem:

– Miért nem mondasz el semmit? Miért vagy mindig ilyen zárkózott mostanában?

Kata letette a villát.

– Gábor… kérlek… Nem akarok erről beszélni most.

– De miért nem? Valami baj van? Vagy… van valaki más?

A gyerekek felkapták a fejüket. Kata arca elfehéredett.

– Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta remegő hangon.

Aznap este külön aludtunk. Éjjel hallottam, ahogy sír a másik szobában.

Másnap reggel csendben készítettem el a kávét. Kata rám sem nézett. A gyerekek is feszengtek az asztal körül.

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Folyton azon kattogtam: tényleg én vagyok az őrült? Vagy tényleg történik valami a hátam mögött?

Egyik péntek este váratlanul korábban jött haza. Meglepődtem.

– Ma nem volt túlóra? – kérdeztem gyanakodva.

– Lemondták a megbeszélést – felelte halkan.

Leült mellém a kanapéra. Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett némán.

– Gábor… én nem tudom már, hogyan bizonyítsam be neked, hogy nincs senkim rajtad kívül – mondta végül megtörten. – De ha így folytatod… ha továbbra is ezt csinálod… akkor tényleg elveszítesz engem.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy vödör jeges víz. Rájöttem: lehet, hogy épp én taszítom el magamtól azt az embert, akit mindennél jobban szeretek.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmondta, mennyire nyomasztja a munkahelyi stressz; hogy szeretne újra önmaga lenni; hogy néha úgy érzi: már csak anya és feleség – de nőként már nem látom őt.

Aztán bevallottam neki mindent: a félelmeimet, a bizonytalanságomat, azt is, hogy néha megfordult a fejemben: követem vagy ellenőrzöm őt. Sírtunk mindketten.

A következő hetekben próbáltunk újra közeledni egymáshoz. Elmentünk kettesben moziba – először évek óta –, sétáltunk a Városligetben kézen fogva. De még mindig ott motoszkál bennem a félelem: mi van, ha egyszer tényleg megtörténik? Ha egyszer tényleg elveszítem őt?

A családomban sosem beszéltünk az érzésekről. Apám mindig azt mondta: „A férfi tartsa magában!” De én most már nem bírom tovább magamban tartani ezt az egészet.

Ti mit tennétek? Meg lehet tanulni újra bízni? Vagy ha egyszer beférkőzik a féltékenység egy kapcsolatba, onnan már nincs visszaút?