Mindent Megpróbáltam, Hogy Szétválasszam a Fiamat és a Menyemet – De Semmi Sem Működik

– Már megint késik, Zsolt. – mondtam a telefonba, miközben az ablakon át bámultam a szürke budapesti utcát. – Nem tudom, mit csinál vele, de mióta együtt vannak, soha semmire nincs ideje.

A vonal másik végén a húgom, Ildikó sóhajtott. – Talán csak sok a dolga. Tudod, hogy most léptették elő.

– Nem, Ildi. Ez nem csak munka. Réka az oka mindennek. Mióta az a nő belépett az életébe, Zsolt teljesen megváltozott. Már nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára úgy igazán.

Letettem a telefont és visszaültem az asztalhoz. A konyhában még ott volt a tegnapi vacsora maradéka, amit Zsolt kedvéért főztem. Réka persze nem evett belőle – „nem eszik glutént”, mondta fennhangon, mintha én nem tudnám, mi az egészséges. A fiam csak mosolygott rá, mintha minden rendben lenne.

Aznap este újra próbálkoztam. Amikor Zsolt hazaért, már vártam rá.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most nem érek rá, anya – felelte fáradtan. – Réka rosszul van, segítenem kell neki.

– Mindig csak Réka! És mi van velem? Mi van velünk? – fakadtam ki.

Zsolt rám nézett, szemeiben fáradtság és valami idegen csillogás keveredett. – Anya, kérlek…

De nem hagytam annyiban. Másnap felhívtam Rékát munkahelyén. Udvariasan érdeklődtem, hogy minden rendben van-e otthon, de a hangomban ott bujkált a vád.

– Köszönöm, minden rendben – mondta hűvösen. – Zsolt nagyon sokat segít.

– Remélem, nem terheled túl magad – jegyeztem meg gúnyosan.

– Ne aggódjon miattam – vágta rá gyorsan, majd letette.

Azt hittem, ha elültetem a gyanú magját Zsoltban, talán észhez tér. Egy este, amikor Réka elment egy barátnőjével vacsorázni, leültem Zsolttal.

– Tudod, fiam… néha úgy érzem, Réka nem becsül meg téged eléggé. Olyan sokat dolgozol, ő meg csak panaszkodik.

Zsolt sóhajtott. – Anya, kérlek, ne kezdjük újra.

– Csak azt akarom, hogy boldog légy! – mondtam könnyes szemmel.

– Az vagyok – felelte halkan.

De én tudtam, hogy téved. Hiszen láttam rajta a fáradtságot, az elfojtott dühöt. Biztos voltam benne: Réka tönkreteszi őt.

A következő hetekben mindent bevetettem. Meghívtam Zsoltot egy hétvégére vidékre – csak kettesben –, de Réka „véletlenül” megbetegedett. Próbáltam a kisunokámat is magamhoz csalogatni: „Nálam mindig van csoki!” – mondtam neki nevetve. De Réka sosem engedte el hosszabb időre.

Egy este aztán minden összedőlt. Zsolt és Réka összevesztek valamin – hallottam a kiabálást a telefonban –, és Zsolt hozzám menekült. Reménykedve vártam rá a kanapén.

– Anya… nem bírom tovább – mondta megtörten.

Átöleltem. – Tudtam én! Tudtam én, hogy egyszer rájössz!

De másnap reggel Réka megjelent nálam. Az ajtóban állt, karján a kisunokámmal.

– Beszélni szeretnék magával – mondta halkan.

Leültünk a konyhában. Réka szemében könnyek csillogtak.

– Tudom, hogy nem kedvel engem – kezdte –, de szeretem Zsoltot. És ő is szeret engem. Kérem… ne próbálja szétrombolni azt, ami nekünk van!

Először dühös voltam. Hogy merészel így beszélni velem? De ahogy néztem őt és a kisunokámat, valami megremegett bennem.

– Maga elvette tőlem a fiamat – suttogtam.

– Nem vettem el senkit – felelte csendesen. – Csak szeretném, ha elfogadna engem is családtagnak.

Aznap este Zsolt visszament hozzájuk. Egyedül maradtam a lakásban; csak a falióra kattogása hallatszott. A telefonom némán hevert az asztalon.

Napokig nem hívtak fel. Próbáltam elfoglalni magam: takarítottam, főztem, de minden üresnek tűnt nélkülük.

Egy hét múlva Zsolt végül felhívott.

– Anya… beszélhetnénk?

Találkoztunk egy kávézóban a Bartók Béla úton. Zsolt szeme alatt sötét karikák ültek.

– Szeretlek téged is és Rékát is – mondta halkan –, de ha választanom kell…

Nem mondta ki a végét. Nem is kellett.

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban és azon gondolkodom: tényleg mindent megtettem? Vagy éppen túl sokat tettem? Hol van az a határ, amikor egy anya már ártani kezd annak, akit legjobban szeret?

Mondd meg nekem: ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg én vagyok a hibás?