Egyetlen kattintás – Egy régi szerelem árnyékában

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Zsófi, miközben próbáltam elrejteni a telefonomat a párna alá. Nem akartam, hogy lássa, mennyire megrendített az a kép. Egyetlen értesítés: „Zsuzsa meghívott a csoportba: Absolvensek 1986.” Először csak nosztalgiát éreztem, aztán megláttam őt. Ott volt, ugyanazzal a félmosollyal, amivel tizenhét évesen is elvarázsolt. Gábor. A férfi, akit sosem tudtam igazán elfelejteni.

A szívem hevesen vert, miközben végigpörgettem a csoportban feltöltött képeket. Régi osztálykirándulások, ballagási fotók, és ott volt ő is, néha mellettem, néha csak a háttérben. Az emlékek úgy törtek rám, mint egy vihar: az első csókunk a Margitszigeten, a titkos levelek az iskolapadban, és az a nyár, amikor minden megváltozott.

– Anya, tényleg minden rendben? – Zsófi hangja visszarántott a jelenbe. – Csak egy régi barátot láttam meg – hazudtam. De valójában Gábor volt az első szerelmem, és az utolsó is, akitől igazán búcsút kellett volna vennem.

A férjem, Laci, épp a konyhában pakolta el a vacsora maradékát. Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát. A házasságunk megszokássá vált, mint egy régi kabát, amit már csak megszokásból vesz fel az ember.

Este nem tudtam aludni. A telefonom világított az éjjeliszekrényen. Újabb értesítés: „Gábor hozzászólt egy bejegyzéshez.” Rákattintottam. „Milyen jó újra látni titeket! Remélem, egyszer összejövünk egy találkozóra.” A szívem kihagyott egy ütemet. Vajon rám gondol? Vajon emlékszik még arra a nyárra?

Másnap reggel Zsuzsa rám írt Messengeren: „Szia! Gábor is benne van a csoportban! Emlékszel még rá? Mindig azt mondta, te voltál az osztály legszebb lánya.” Elpirultam, mintha újra tizenhét lennék.

A napok teltek, és egyre többet gondoltam rá. Laci észrevette, hogy valami nincs rendben. – Mi bajod van mostanában? – kérdezte egyik este. – Semmi – feleltem túl gyorsan. – Csak fáradt vagyok.

De nem voltam fáradt. Inkább izgatott és összezavarodott. Egyik este Gábor rám írt: „Szia! Jó látni téged itt. Emlékszel még arra a régi padra a Margitszigeten?” Hosszú percekig csak néztem az üzenetet. Válaszoljak? Vagy hagyjam inkább?

Végül írtam neki: „Persze, hogy emlékszem. Ott csókoltál meg először.” Pár másodperc múlva már jött is a válasz: „Az volt életem legszebb nyara.”

A beszélgetések egyre intimebbek lettek. Mesélt arról, hogy elvált, két fia van, de magányosnak érzi magát. Én is elmondtam neki, hogy Laci mellett gyakran érzem magam egyedül. Mintha két idegen lennénk egy házban.

Egyik este Laci meglátta a telefonomat az asztalon, rajta Gábor nevével és egy félbehagyott üzenettel: „Hiányzol.”

– Ki ez a Gábor? – kérdezte gyanakodva.
– Egy régi osztálytárs – válaszoltam zavartan.
– Régi osztálytárs? Akkor miért írod neki azt, hogy hiányzik?

Csend lett köztünk. Zsófi is ott állt az ajtóban, mindent hallott.

– Anya… – suttogta halkan.

Aznap este Laci nem szólt hozzám. Zsófi sem kérdezett semmit. Én pedig egész éjjel sírtam.

Másnap reggel Laci közölte: – Ha ennyire hiányzik neked ez a Gábor, akkor menj hozzá! De ne várd el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.

Elment dolgozni. Zsófi némán ült velem szemben reggelinél.
– Anya… te tényleg elmennél?
– Nem tudom – suttogtam.

Aznap Gábor is írt: „Találkozzunk? Sétáljunk egyet a Margitszigeten?”

Elmentem. Ott állt ugyanazon a padon, ahol harmincöt éve először csókolt meg. Megöleltük egymást. Minden olyan volt, mint régen… de mégsem.

– Miért most? – kérdeztem tőle.
– Mert most mertem csak megírni neked azt, amit mindig is éreztem.

Hazafelé menet rájöttem: nem lehet visszamenni az időben. A múlt szép volt, de már nem az enyém.

Otthon Laci várt rám.
– Döntöttél?
– Igen – mondtam halkan. – Maradok.

Azóta is gyakran gondolok Gáborra. Vajon mi lett volna, ha akkor másképp döntök? Vajon tényleg lehet újrakezdeni valamit harmincöt év után? Vagy csak az emlékek teszik széppé a múltat?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri felkavarni mindent egy régi szerelemért?