Amikor a saját véred hagy cserben: Egy kórházi ágy magánya

– Nem jön értem. – A mondat visszhangzik a fejemben, ahogy a plafont bámulom a Szent Imre Kórház egyik fehérre meszelt szobájában. A nővér épp most tette le a telefont, és szánakozó pillantással néz rám. – Sajnálom, Gábor bácsi, de a húga azt mondta, nem tud most jönni. – A hangja kedves, de érzem mögötte a feszengést. Tudja ő is, hogy ez nem az első alkalom.

A kezem remeg, ahogy megpróbálom megemelni, de csak a bénultság emlékeztet rá, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Az ablakon túl szürke novemberi délután terül szét Budapest felett. A kórteremben csak a gépek halk pittyegése töri meg a csendet.

– Hát így lett vége? – kérdezem magamtól félhangosan. – Egyedül, egy kórházi ágyon, miközben a saját húgom sem hajlandó elvinni innen?

A gondolataim visszarepítenek az időben. Látom magam gyerekként, ahogy a konyhaasztalnál ülök, és Eszter, a húgom, mellettem rajzolgat. Anyánk épp főzi a paprikás krumplit, apánk újságot olvas. Akkor még minden egyszerű volt. Akkor még Eszter volt az egyetlen, akire mindig számíthattam.

Aztán jöttek az évek, amikor minden megváltozott. Apánk meghalt, anyánk belebetegedett a gyászba. Én elmentem dolgozni Németországba, hogy pénzt küldjek haza, Eszter pedig itthon maradt vele. Mire visszajöttem, anyánk már nem élt. Eszter szemében ott volt a vád: „Te nem voltál itt.”

– Miért nem tudsz megbocsátani? – kérdeztem tőle egyszer egy karácsonyi vacsorán.
– Mert amikor kellettél volna, nem voltál sehol – felelte ridegen.

Azóta is ez a mondat kísért. Próbáltam jóvátenni: segítettem neki lakást venni, fizettem az unokaöcsém egyetemét. De Eszter sosem engedett közelebb magához.

Most itt fekszem, félig lebénulva, és csak egy telefonhívást kértem tőle. Hogy jöjjön értem. Hogy ne legyek egyedül ebben a nyomorult helyzetben.

A nővér visszajön, leteszi mellém az ebédet – egy adag ízetlen főzelék. – Ha szeretné, hívhatok taxit – mondja halkan.
– Köszönöm – motyogom –, de nincs hova mennem.

A szomszéd ágyon egy idős bácsi fekszik, Pista bácsi. Őt minden nap meglátogatja a lánya: hoz neki friss pogácsát, beszélgetnek halkan. Néha irigykedve hallgatom őket.

Este van már, amikor megszólal a telefonom. Eszter neve villog rajta. Felveszem remegő kézzel.
– Igen?
– Gábor – hallom a hangját –, ne haragudj, de most tényleg nem tudok menni. Sok a munka, és… tudod te is.
– Tudom – vágok közbe keserűen. – Mindig tudom.
– Ne kezdjük újra! – csattan fel. – Nem akarok erről beszélni.
– Csak annyit kértem, hogy gyere értem… – suttogom.
– Majd holnap beszélünk! – mondja gyorsan, aztán leteszi.

A telefon kijelzője sötét lesz. Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem sírok már évek óta – most mégis elönt valami mély szomorúság.

Az éjszaka hosszú és hideg. A gondolataim cikáznak: vajon én vagyok az oka mindennek? Tényleg annyira rossz testvér voltam? Megérdemlem ezt a magányt?

Másnap reggel egy fiatal orvos lép be hozzám.
– Hogy van ma reggel, Gábor bácsi?
– Magányosan – felelem őszintén.
Az orvos bólint, mintha értené.

Délután bejön Pista bácsi lánya is.
– Hozzak magának is valamit a büféből? – kérdezi kedvesen.
– Köszönöm, nem kell – mosolygok rá hálásan.

A napok telnek. Eszter nem jelentkezik többet. Egyre inkább érzem: nem csak ő hagyott el engem, hanem én is őt évekkel ezelőtt. Amikor elmentem külföldre, amikor nem hívtam fel elégszer, amikor azt hittem, majd mindent jóvátehet a pénz.

Egy este mégis felhívom őt újra.
– Eszter… csak annyit akarok mondani: sajnálom. Sajnálom mindent.
Csend van a vonalban.
– Én is sajnálom – suttogja végül –, de nem tudom, hogyan kezdjük újra.
– Talán csak ennyi kellene: hogy mindketten akarjuk…
A vonal megszakad. Nem tudom, lesz-e folytatás.

Most itt ülök az ablak mellett és nézem az őszi esőt. Vajon lehet még hidat építeni két ember között ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Mit gondoltok? Ti képesek lennétek megbocsátani annak, aki akkor hagyott cserben, amikor leginkább szükségetek lett volna rá?