Segítettem a volt menyemnek, a fiam pedig kitagadott – Vajon tényleg hibáztam?
– Anya, ezt nem hiszem el! – csattant fel Gergő a telefonban, hangja remegett a dühtől. – Hogy tehetted ezt velem? Hogy hívhattad meg Évát hozzád, miután mindent, de mindent tönkretett?
Ott álltam a konyhaasztal mellett, kezemben remegett a bögre. A kávé már kihűlt, de én csak bámultam a semmibe. Gergő szavai visszhangoztak bennem. Nem tudtam megszólalni. Csak az járt a fejemben: vajon tényleg elárultam őt?
Éva, a volt menyem, három évig volt a családunk része. Szerettem őt, mintha a lányom lenne. Amikor Gergővel szakítottak, mindenki azt mondta, hogy felejtsem el, ne tartsam vele a kapcsolatot. De amikor egy este sírva hívott fel, hogy nincs hová mennie, mert az albérletből kirakták, nem tudtam nemet mondani. Egy anya szíve nem ilyen egyszerűen működik.
Aznap este Éva csendben ült a kanapén, szemei vörösek voltak a sírástól. – Bocsánatot kérek, hogy idejöttem – suttogta. – Tudom, hogy Gergő haragudni fog rád is…
– Ne törődj most vele – mondtam halkan. – Itt biztonságban vagy.
Másnap reggel Gergő hívott. Már tudta. Valaki látta Évát bejönni hozzám, és persze rögtön szólt neki. A fiam hangja idegen volt, tele haraggal és csalódottsággal.
– Neked mindig csak ő számított? – kérdezte. – Miért nem állsz végre mellém?
– Gergő, én mindig melletted állok! De Éva bajban van…
– Nekem nincs anyám! – vágta rám dühösen, majd letette.
Azóta nem beszéltünk. Minden nap várom, hogy felhívjon, vagy legalább írjon egy üzenetet. De semmi. A lakás üresnek tűnik nélküle. Az unokámat sem láttam már hetek óta.
Éva pár napig maradt nálam. Közben próbáltam segíteni neki új albérletet találni, munkát keresni. Egy este együtt főztünk lecsót, és közben sírva mesélte el, mennyire sajnálja, hogy így alakult minden.
– Tudom, hogy Gergő sosem fog megbocsátani nekem – mondta. – De neked sem akarok ártani…
– Nem te vagy az oka ennek – feleltem. – A család néha bonyolultabb annál, mint amit kívülről látni lehet.
A szomszédok persze összesúgtak a hátam mögött. Egyik nap Marika néni megállított a lépcsőházban:
– Jól van maga, Ilona? Hallottam, hogy Éva magánál lakik…
– Igen, segítek neki egy kicsit – válaszoltam fáradtan.
– Hát, én nem tudom… Az én lányom ilyet nem tenne…
Hazamentem, és csak ültem az ágy szélén. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat jelentett nekem Éva ahhoz, hogy az utcára tegyem? Vagy túl keveset jelentettem Gergőnek ahhoz, hogy megértse?
A családi ebédek elmaradtak. Anyák napján csak egy üres vázát néztem az asztalon. Az unokám rajzai még mindig ott lógtak a hűtőn, de már csak emlékek voltak.
Egyik este Éva elment. Megköszönte mindent, és azt mondta: – Remélem, egyszer Gergő is megérti majd.
Azóta még magányosabb vagyok. Minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg rosszul döntöttem? Lehet-e egy anya egyszerre jó mindkét oldalnak? Vagy mindig választani kell?
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Talán valaki közületek is átélt már hasonlót. Mit tettetek volna az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vajon valaha újra beszélhetek még a fiammal?