Soha nem voltam elég jó – Egy magyar fiú útja az önelfogadásig

– Gábor, nézz már magadra! – ordította apám, miközben a pohár csörömpölve tört szét a konyha csempéjén. Anyám már megint sírt. Tizenkét éves voltam, a sarokban álltam, ökölbe szorított kezemet a melegítőm zsebébe rejtettem, és csak néztem, ahogy a bátyám – két évvel idősebb nálam – egyenes háttal áll apánkkal szemben. Apám a matek hármasa miatt üvöltött vele, de én tudtam, hogy ez csak ürügy. Gábor mindig is a család büszkesége volt: sportos, jóképű, magabiztos. Én voltam a másik: csendes, visszahúzódó, könyvmoly fiú, aki még focizni sem tudott rendesen.

– Te meg, Andris, ne bámulj úgy, mint egy birka! – vágott hozzám apám. Mindig csak díszlet voltam a veszekedéseikhez.

Anyám próbálta csitítani a helyzetet, de a hangja elveszett apám káromkodásai között. Akkor éreztem először igazi magányt. Nálunk nem volt helye gyengeségnek vagy álmoknak. Csak apám szabályai számítottak: fegyelem, eredmények, engedelmesség.

Gábornak könnyebb volt. Erős volt testben és lélekben is. Én viszont menekültem a képzelet világába. Titokban verseket írtam és arról álmodoztam, hogy egyszer valaki majd azért szeret, aki vagyok. De otthon senkit nem érdekelt a történetem.

A gimiben csak rosszabb lett minden. Gábor lett a focicsapat kapitánya és összejött a legszebb lánnyal – Rékával az A osztályból. Én láthatatlan voltam. A tanárok is mindig róla kérdeztek, a lányok átnéztek rajtam. A szalagavatón is egyedül ültem az asztalnál, miközben Gábor Rékával táncolt és hangosan nevetett.

Egy délután korábban értem haza. Anyám az asztalnál ült, fejét a kezébe temetve sírt halkan.

– Anya? – kérdeztem bizonytalanul.

– Andris… – nézett rám vörös szemekkel. – Sajnálom… Tudom, hogy neked sem könnyű.

Mondani akartam neki, hogy szeretem és megértem, de a szavak bennem rekedtek. Leültem mellé és csak fogtam a kezét.

Gábor felvételt nyert Budapestre az egyetemre. Apám büszke volt rá. Én maradtam Szolnokon és magyar szakra jelentkeztem. Apám nem titkolta csalódottságát.

– Mire jó ez a marhaság? Abból nem lesz pénzed! – ismételgette minden adandó alkalommal.

Elkezdtem dolgozni a városi könyvtárban. Ott ismertem meg Katát – apró termetű, vörös hajú lányt halk hanggal. Ő volt az első ember, aki érdeklődéssel hallgatta a történeteimet.

– Andris, miért vagy mindig ilyen szomorú? – kérdezte egyszer egy közös műszak alatt.

– Mert úgy érzem, sosem leszek elég jó – válaszoltam őszintén.

Szomorúan elmosolyodott és megérintette a kezem.

– Nekem elég vagy.

Ez mindent megváltoztatott. Elhittem végre, hogy lehetek boldog. Hónapokig úgy éltünk, mint egy mesében: séták a Tiszaparton, közös olvasások és hosszú beszélgetések éjszakába nyúlóan.

De a boldogság nem tartott sokáig. Egy nap Kata sápadtan és remegve jött be dolgozni.

– Andris… beszélnünk kell…

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Megismertem valakit… Véletlen volt… Nem akartam…

A többit már nem is hallottam tisztán. Csak a fájdalomra emlékszem és arra az érzésre, hogy megint második lettem – még itt sem sikerült győznöm.

Hónapokig robotpilóta üzemmódban éltem: munka-otthon-munka-otthon. Anyám próbált vigasztalni, de ő is csak árnyéka volt önmagának apám elköltözése után. Gábor néha hazajött új barátnővel és sikersztorikkal.

– Andris, szedd már össze magad! – szólt rám egyszer egy vasárnapi ebédnél. – Az élet nem mese!

Akkor először robbantam fel:

– Neked könnyű! Mindig mindent megkaptál! Nekem minden figyelemért harcolnom kellett!

Apám lenézően nézett rám:

– Ne sajnáltasd már magad!

Kicsaptam az ajtót és elrohantam otthonról. Aznap este órákig bolyongtam Szolnok utcáin és azon gondolkodtam: vajon valaha boldog leszek-e?

Évek teltek el. Anyám rákos lett és én ápoltam őt egészen a végéig. Gábor pénzt küldött és havonta egyszer telefonált. Anyám halála után egyedül maradtam az üres lakásban.

Néha kimegyek anyám sírjához és suttogva beszélek hozzá:

– Anya… tényleg szerettél engem?

Most harmincöt éves vagyok és még mindig ugyanabban a könyvtárban dolgozom. Fióknak írok novellákat és néha álnéven publikálok az interneten. Gábor menedzser lett egy nagy cégnél és két gyereke van. Kapcsolatunk kimerül rövid ünnepi telefonokban.

Sokat gondolok Katára és arra az egy mondatára: „Nekem elég vagy.” Talán ha akkor jobban hittem volna magamban…

Lehet-e igazán szeretni önmagunkat, ha sosem tapasztaltuk meg a feltétel nélküli szeretetet? Vagy pont a magány tanítja meg nekünk igazán, mi is az a szeretet? Ti mit gondoltok?