Háromszor anya egy év alatt: Az én harcom, az én erőm
– Te teljesen megőrültél, Zsuzsa? Három gyerek egy év alatt? Mit gondolsz, mit fognak mondani az emberek? – ordította rám a nővérem, Katalin, miközben a konyhaasztalra csapta a bevásárlószatyrot. A legkisebb fiam, Marci, a karomban felsírt a hangzavarra. Én csak ültem a hideg járólapon, hátamat a szekrénynek vetve, és próbáltam nem sírni. De a könnyek utat törtek maguknak. Csak egyetlen gondolat zakatolt bennem: „Mit tettem az életemmel?”
Egy évvel ezelőtt még egészen más volt minden. Egy kisvárosi könyvesboltban dolgoztam Szolnokon, esténként verseket írtam, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz egy családom – de nem így. Nem egyedül, nem ilyen gyorsan, nem ekkora szégyenben.
Az első gyermekem, Bence, egy véletlen szerelem gyümölcse volt. Gáborral, a régi gimnáziumi szerelmemmel újra összefutottunk egy osztálytalálkozón. Együtt töltöttünk néhány hónapot, aztán amikor elmondtam neki, hogy babát várok, csak annyit mondott: – Zsuzsa, én erre nem vagyok kész. – És eltűnt. Nem hívott többé. Egyedül maradtam a félelmeimmel és a növekvő pocakommal.
A szüleim hallgattak. Anyám csak annyit mondott: – Hát, ez van. Majd valahogy megoldod. – Apám pedig még ennyit sem. A testvérem, Katalin, minden nap felhívott, hogy kioktasson: – Hogy fogod ezt elmagyarázni mindenkinek? Mit mondasz majd a munkahelyeden? – De én csak mentem előre. Bence megszületett egy hideg januári hajnalon. Amikor először magamhoz öleltem, azt hittem, minden fájdalom elmúlik.
De az élet nem adott időt gyógyulni. Alig telt el három hónap, amikor újra rosszul lettem reggelente. Először azt hittem, csak a fáradtság az oka – de a teszt pozitív lett. Ezúttal az apja Tamás volt, a könyvesbolt új raktárosa. Egy este együtt maradtunk zárás után; ő volt az első ember hónapok óta, aki megkérdezte tőlem: – Hogy vagy igazából? – És én mindent kiöntöttem neki.
Amikor megtudta a hírt, csak ennyit mondott: – Zsuzsa… én ezt nem tudom vállalni. Nekem már van két gyerekem otthon. – És ezzel vége is lett mindennek.
A családom ekkor már nyíltan szégyellt. Anyám nem engedte be hozzánk Tamást sem egyszer sem. Katalin pedig minden nap újabb és újabb tanácsokat osztogatott: – Miért nem mész el Pestre dolgozni? Miért nem adod örökbe az egyik gyereket? – De én képtelen voltam lemondani róluk.
A második terhesség nehezebb volt minden szempontból: pénzünk alig volt, Bence sírt éjjelente, én pedig takarításokat vállaltam a szomszéd házakban. A kisvárosban mindenki tudta már: Zsuzsa megint terhes, megint nincs apja a gyereknek. A boltban is furcsán néztek rám; főnököm egyszer félrehívott: – Nem gondolod, hogy ez így nem túl jó reklám nekünk? Talán jobb lenne egy időre otthon maradnod…
Amikor megszületett Anna, a második gyermekem, már szinte senki sem jött meglátogatni minket a kórházban. Egyedül ültem az ágyon két pici babával és csak sírtam.
Azt hittem, innen már nincs lejjebb – de tévedtem. Négy hónappal Anna születése után újra terhes lettem. Ezúttal már azt sem tudtam pontosan, ki az apa; egy rövid fellángolás volt egy régi baráttal, Lajossal, akivel egy este együtt sírtunk a játszótéren ülve arról beszélgetve, mennyire kilátástalan az életünk.
Amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, csak annyit mondott: – Zsuzsa… én most munkát keresek Németországban. Nem tudok segíteni.
Anyám ekkor már csak sírt: – Mit mondunk majd a rokonoknak? Hogy fogsz így boldogulni három gyerekkel? Katalin pedig egyszerűen kijelentette: – Én többet nem segítek neked! Elég volt!
Éjszakánként órákig bámultam a plafont; hallgattam Bence és Anna szuszogását és azon gondolkodtam: jogom van-e még egy gyereket világra hozni? De amikor éreztem Marci első rúgását odabent, tudtam: nem tudnék máshogy dönteni.
A harmadik szülés majdnem az életembe került. Vérzés miatt majdnem elveszítettem az eszméletemet is; az orvosnőm, dr. Sipos Judit fogta végig a kezemet: – Zsuzsa, most nagyon erősnek kell lenned! Gondolj a gyerekeidre! – Amikor végre kezembe vehettem Marcit, minden fájdalom eltörpült.
De ekkor kezdődött igazán a pokol. Az utcán összesúgtak mögöttem: – Nézd csak! Három gyerek három apától… És egyik sincs mellette! – A boltban már nem adtak hitelre semmit; a munkahelyemen végleg elküldtek. A játszótéren is kerülték a társaságomat az anyukák.
Egy este Katalin mégis eljött hozzám egy nagy zacskó étellel; leült mellém a földre és halkan mondta: – Tudod, hogy szeretlek… de ezt így nem lehet tovább csinálni. Valamit változtatnod kell! – Felnéztem rá könnyes szemmel: – Mit változtassak? Hogy ne szülessenek meg a gyerekeim? Hogy visszapörgessük az időt?
Aznap éjjel eldöntöttem: többé nem könyörgök senkinek semmiért. Felkerestem a helyi családsegítőt; segélyt igényeltem és elkezdtem blogot írni arról, milyen ma Magyarországon egyedülálló anyaként élni három pici gyerekkel. Először csak néhányan olvasták; aztán egyre többen írtak nekem privát üzenetet: voltak köztük olyanok is, akik pelust vagy ruhát ajánlottak fel.
Egy nap kaptam egy levelet egy nőtől Debrecenből: „Zsuzsa! A te történeted adott erőt ahhoz, hogy kilépjek egy bántalmazó kapcsolatból. Köszönöm!” Akkor értettem meg először igazán: talán van értelme annak is, amin keresztülmentem.
Most Bence másfél éves múlt; Anna tíz hónapos; Marci pedig hat hónapos lesz jövő héten. Minden nap harc: pelusokért könyörgök a védőnőnek; villanyszámlát fizetek részletekben; éjszakánként sírva ölelem magamhoz mindhármukat.
Néha elbizonytalanodom: önző voltam-e? Hibáztam-e? De amikor este mindhárman rám mosolyognak és érzem apró kezeiket az arcomon… tudom: újra ugyanígy döntenék.
Ti mit tennétek a helyemben? Szerintetek elég lehet-e pusztán az anyai szeretet ahhoz, hogy túléljük ezt a világot?