Amikor a gyerekjáték mindent tönkretesz – Egy barátság vége a játszótéren

– Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell elintéznem! – csattant fel Anikó a telefonban, miközben a háttérben Lilla hisztizett valamin. A hangja fáradt volt, de inkább dühös, mint kimerült. – Te is tudod, hogy mostanában semmi másra nincs időm, csak rá!

Ott ültem a konyhában, a kávém kihűlt, és bámultam az ablakon át a szürke, esős budapesti délutánt. A férjem, Gábor épp akkor lépett be a szobába. Látta rajtam az idegességet.

– Már megint Anikó? – kérdezte halkan.

Bólintottam. – Megint lemondta a közös mozit. Azt mondja, Lilla nélkül most semmit nem tud csinálni. És hogy én legyek megértőbb.

Gábor leült mellém. – Régen mindig együtt lógtatok. Most meg csak a játszótér, meg a gyerekek. Nem lehetne egyszer nélküle találkozni?

Sóhajtottam. – Próbáltam mondani neki, de megsértődött. Azt mondta, nem értem meg, milyen anyának lenni.

Valahol igaza volt. Nekünk nem lehetett gyerekünk. Ez mindig ott lappangott közöttünk, mint egy kimondatlan titok. Anikó viszont minden percét Lillával töltötte. Az első időkben örültem neki, együtt toltuk a babakocsit a Városligetben, de aztán minden beszélgetés csak róla szólt. Hogy mit eszik Lilla, mikor alszik el, milyen új szavakat mondott ki.

Egyre többször éreztem magam kívülállónak. Mintha már csak díszlet lennék az életükben.

Egyik délután Anikó váratlanul beállított hozzánk Lillával. A kislány rögtön szétpakolta a nappalit, Anikó pedig lehuppant a kanapéra.

– Képzeld, ma Lilla azt mondta: „anya, szeretlek!” – mondta ragyogva.

Mosolyogtam, de belül összeszorult a szívem. Gábor rám nézett, láttam rajta az együttérzést.

– És veletek mi újság? – kérdezte Anikó udvariasan.

– Semmi különös – válaszoltam halkan.

Aztán Lilla elkezdett hisztizni valamin. Anikó azonnal ugrott, mintha minden más megszűnt volna körülötte.

– Bocsánat, de ezt most muszáj elintéznem – mondta sietve.

A következő hetekben minden találkozónk ugyanígy zajlott: Lilla körül forgott minden. Ha szóba hoztam valami mást – egy könyvet, egy filmet –, Anikó vagy félbeszakított, vagy csak legyintett.

Egy este Gábor leült mellém.

– Szerinted ez még barátság? – kérdezte csendesen.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott és éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

Aztán jött az utolsó csepp. Egy szombat délután Anikó felhívott:

– Figyelj, holnap lenne Lilla szülinapja. Ugye jöttök? De hozzatok ajándékot is, mert tavaly nem volt elég nagy meglepetés!

A hangja követelőző volt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Anikó… – kezdtem óvatosan –, nem lehetne egyszer csak kettesben találkozni? Hiányzol…

Hosszú csend lett a vonalban.

– Ha nem érted meg, hogy most Lilla az első… akkor talán tényleg nincs miről beszélnünk – mondta végül fagyosan.

Letette. Ott maradtam a telefon csöndjében, és úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.

Azóta nem beszéltünk. Néha látom őket a játszótéren: Anikó hajlong Lilla után, más anyukákkal nevetgél. Én pedig csak állok távolról és nézem őket.

Gábor néha megkérdezi: – Hiányzik?

Csak bólintok. Mert hiányzik. De már nem tudom eldönteni: ő hiányzik-e igazán, vagy az az életünk, amikor még mindketten önmagunk voltunk.

Vajon hol van az a határ, ahol az anyaság már nem szeretet többé, hanem önfeladás? És meddig bírja ki egy barátság azt, ha az egyik fél már csak árnyéka önmagának?