Nem bírom tovább: Hová tegyem az idős apámat?

– Nem bírom tovább, Anikó! – kiáltottam bele a telefonba, miközben apám a szobában köhögött, és a tévében már harmadszor ment le ugyanaz a híradó. – Egyszerűen nem megy!

A nővérem hangja fáradtan csengett: – Tudom, Zsuzsa, de nekem is van családom. Nem tudom átvenni tőled apát. Próbálj meg segítséget kérni!

Letettem a telefont. A kezem remegett. A konyhaasztalon ott állt a kihűlt kávém, mellette egy halom gyógyszeres doboz. Apám, Lajos bácsi, 84 éves, két éve agyvérzést kapott. Azóta minden rám hárult: fürdetés, etetés, gyógyszerezés, éjszakai felkelések. A bátyám, Gábor, már régóta Németországban él – évente egyszer jön haza, akkor is csak két napra. Anikó pedig mindig talál kifogást: „A gyerekek”, „A munka”, „A férjem nem engedi”.

Én vagyok a legfiatalabb, 38 évesen mégis úgy érzem magam, mint egy kiégett öregasszony. Nincs saját családom, sosem volt időm rá – először anyánk betegsége miatt maradtam itthon, most pedig apa miatt. Néha úgy érzem, az egész életemet másokért éltem le.

Aznap este apám elesett a fürdőszobában. A csempén vérfolt maradt. Felkaptam, sírtam, ő pedig csak nézett rám üveges szemekkel.

– Miért sírsz, kislányom? – kérdezte halkan.

– Mert félek, apa – suttogtam. – Félek, hogy egyszer nem tudlak majd felemelni.

Az orvos másnap azt mondta: „Zsuzsa, gondolkodjon el egy idősek otthonán. Ez már meghaladja az Ön erejét.”

Napokig őrlődtem. A lelkiismeretem marcangolt: hogyan tehetném ezt meg vele? Hiszen ő mindig mindent megtett értünk. De közben egyre jobban utáltam magam – türelmetlen voltam vele, néha rákiabáltam, aztán órákig sírtam a fürdőszobában.

Egyik este Gábor felhívott videón:

– Miért nem keresel egy bentlakásos otthont? Németországban ez teljesen természetes.

– Itt nem az! – vágtam vissza dühösen. – Itt még számít a család!

– És te mit számítasz magadnak? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni.

Másnap Anikó átjött. Leültünk apám ágya mellé. Ő aludt, mi pedig suttogva vitatkoztunk.

– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább! Nézd magad! Lefogytál, karikásak a szemeid…

– És te hol voltál eddig? – csattantam fel. – Mindig csak én!

– Sajnálom… De most tényleg segítek. Nézzünk meg együtt néhány otthont!

Elmentünk három helyre is. Az elsőben vizeletszag volt és rideg ápolók. A másodikban kedvesek voltak ugyan, de minden olyan idegennek tűnt. A harmadik helyen egy idős néni odasúgta nekem: „Ne hagyja itt az apját! Itt csak várjuk a végét.”

Hazafelé sírtam az autóban.

Otthon apám rám mosolygott:

– Jó voltál ma? – kérdezte gyermeki hangon.

– Igen, apa…

Éjszaka nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol van az én életem? Meddig lehet ezt bírni? Miért kell választanom a saját boldogságom és apám méltósága között?

Másnap reggel Anikóval leültünk apám elé.

– Apa… beszélnünk kell valamiről…

Ő csak bólintott. Mintha mindent értene.

– Szeretnénk segítséget kérni neked… hogy neked is jobb legyen…

Hosszan nézett rám. Aztán megszorította a kezem.

– Köszönöm, hogy eddig itt voltál velem…

Aznap este eldöntöttem: keresek egy jó otthont neki. De minden nap fájdalmas lesz nélküle.

Most itt ülök a konyhában, és azon gondolkodom: vajon önzőség-e végre magamra gondolni? Vagy csak emberi? Ti mit tennétek a helyemben?