Kontratámadás – Egy anya árnyékában

– Ki az a nő? – kérdezte halkan Gábor, miközben a busz ablakán túl a szürke pesti délutánba bámultam. Hangja szinte remegett, mintha valami titkot sejtett volna.
– Milyen nő? – próbáltam elterelni a figyelmem, de már tudtam, hogy lebuktam.
– Ott hátul, az utolsó ablaknál ül. Már percek óta csak téged néz. Olyan… pofátlanul bámul.
Felnéztem. Egy pillanatig megdermedtem. Az arca, amit évek óta próbáltam kitörölni az emlékezetemből, most ott ült velem szemben, hús-vér valóságban. Anyám.
– Nem ismerem – hazudtam reflexből, de Gábor nem hagyta annyiban.
– Ne hazudj, Zsófi! Láttam rajtad, hogy megfagytál. Ki ez?
– Az anyám – mondtam ki végül, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő.
– De azt mondtad, nincs anyád…
– Majd otthon elmondom – suttogtam, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
Gábor sértetten fordult el. Én pedig visszazuhantam a múltba.

Apámat sosem ismertem. Anyám mindig csak annyit mondott: „Egy szörnyeteg volt.” De sosem részletezte. Helyette jött Laci, az új férje, akitől állítólag szerencsés vagyok, hogy kaptam egy „igazi apát”. Nyolcéves voltam, amikor beköltözött hozzánk. Soha nem vert meg, de soha nem is szólt hozzám rendesen. „Az a lány megint útban van”, „Mondd meg neki, hogy ne zavarjon!”, „Szégyellem magam miatta!” – ezek voltak a leggyakoribb mondatai.
Anyám mindig csak bólogatott. Sosem állt ki mellettem. Ha Laci azt mondta: „Nem akarom látni ezt a gyereket”, anyám szó nélkül kivitt a szobából. Egy este nem bírtam tovább:
– Ez nem az ő lakása! Mi költöztünk ide nagyi halála után!
Laci felpattant, mintha le akarna pofozni, de csak anyámhoz fordult:
– Intézd el, hogy ne lássam többet!
Anyám csak annyit suttogott nekem: „Ne merj így beszélni az apáddal!”
– Nem az apám! – üvöltöttem sírva.
– Mindegy! Ő tart el téged! Hálátlan vagy!
– Nem kértem, hogy megszülj! Inkább adtál volna oda valakinek!
– Bárcsak megtettem volna! – vágta rá anyám. – Tönkretetted az életem!

Akkor futottam el először otthonról. Tizenöt évesen egy hétig laktam barátnőknél – senki nem keresett. Amikor visszamentem, anyám csak annyit mondott:
– Végre itthon vagy? Menj a szobádba, ne is lássalak!
Onnantól kezdve láthatatlan lettem otthon. Nem szóltak hozzám, nem hívtak enni, mintha nem is léteznék.

Amint leérettségiztem, anyám közölte:
– Amint betöltöd a tizennyolcat, költözöl! Remélem érted.
Próbáltam egyetemre menni – csak fizetősre vettek fel.
– Anya, felvettek! – mondtam reménykedve.
– És? Fizess magadnak! Elég pénzt költöttünk rád!
Végül egy lepukkant albérletben kötöttem ki Kőbányán: sparhelt, lavórban mosakodás, de legalább az enyém volt.
Anyám adott egy tányért, egy kanalat és egy törölközőt búcsúzóul.
– Sok szerencsét! Talán egyszer felnősz és megértesz engem is.

Az első fizetésem után úgy éreztem magam, mint egy királynő: vettem egy kiló krumplit és egy üveg olajat. Minden fillért félretettem lakásra.

Egy hónap múlva visszamentem anyámhoz meleg ruhákért. Egy idegen fiú nyitott ajtót.
– Szia! Anyámat keresem – mondtam zavartan.
– Te vagy Zsófi? Gyere be! Anyu mindjárt jön.
Anyám hűvösen fogadott:
– Ő Balázs, Laci fia az első házasságából. Most nálunk lakik.
– És én miért nem lakhattam tovább? – kérdeztem keserűen.
– Ne hasonlítsd magad hozzá! Ez más!

Akkor értettem meg végleg: én sosem leszek fontos neki.

Négy évig nem beszéltünk. Nem hívott fel, nem keresett. Most pedig itt ül velem szemben a buszon.
Felállt és odajött hozzánk. Gábor udvariasan helyet adott neki.
– Szia Zsófi – mondta anyám fojtott hangon.
– Jó napot kívánok – feleltem gépiesen.
– Ő a férjed? – kérdezte anyám Gáborra nézve.
– Igen.
– Gratulálok… Nálunk is minden rendben van. Laci dolgozik, Balázs megházasodik… Unokánk lesz! A te szobádból gyerekszoba lesz… Most vettünk telket is…
Hallgattam ezt az idegen nőt és csak azt éreztem: semmi közöm hozzá.
– Neked van már gyereked? – kérdezte hirtelen.
– Van egy fiam – mondtam halkan.
Anyám arca felderült:
– Akkor van unokám!
Ránéztem:
– Önnek nincs unokája. Az én anyám négy éve meghalt bennem.
Anyám elsápadt. Felállt és szó nélkül leszállt a buszról.

Gábor rám nézett:
– Sosem kérdezem meg tőled többet a múltadat… Érzem, hogy ez örökre fájni fog neked.

Most itt ülök a buszon, és azon gondolkodom: tényleg minden anya megérdemli a második esélyt? Vagy néha jobb végleg elengedni azt, aki sosem szeretett igazán?

Ti mit tennétek a helyemben?