Az ajtó, amely sosem nyílt ki: Egy anya története a küszöb mögött
– Marci, kérlek, nyisd ki az ajtót! – kopogtam újra, miközben a kezem remegett a nejlonzacskóban gőzölgő túrós batyuktól. Az egész lépcsőházban csak az én hangom visszhangzott. Vasárnap reggel volt, a napfény beszűrődött a folyosóra, de bennem sötétség kavargott.
A fiam, Marci, három hónapja költözött el otthonról. Azóta minden vasárnap próbáltam valahogy közelebb kerülni hozzá – egy-egy süteménnyel, egy tál gulyással, vagy csak egy öleléssel. De most… most csak csend volt. A csend, ami egyre hangosabbá vált bennem.
– Biztosan alszik – próbáltam magamat nyugtatni, de közben tudtam, hogy már dél van. Marci sosem aludt ilyen sokáig. A szomszéd ajtaja kinyílt, Juliska néni kukucskált ki.
– Nem enged be? – kérdezte halkan.
– Nem… – suttogtam vissza. – Talán elfoglalt.
Juliska néni csak bólintott, de láttam rajta az együttérzést. Mindenki tudta a házban, hogy mennyire ragaszkodom a fiamhoz. Talán túlságosan is.
Aztán eszembe jutott az utolsó veszekedésünk. Egy hónapja történt. Marci azt mondta: „Anya, hagyj már egy kis levegőt! Nem vagyok már gyerek!” Akkor még nevettem rajta, de most… most minden szó súlyként nehezedett rám.
Leültem a lépcsőre. A batyuk illata keveredett a folyosó dohos szagával. Elővettem a telefonomat, és újra hívtam Marcit. Kicsöngött, de nem vette fel. Egy üzenetet írtam neki: „Itt vagyok az ajtód előtt. Hoztam neked batyut. Szeretlek.”
Vártam. Percek teltek el. A szívem egyre hevesebben vert. Vajon haragszik rám? Vagy csak tényleg elfoglalt? Vagy… valami baj történt?
A gondolataim egyre sötétebbek lettek. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor kicsi volt, és lázas lett. Akkor is ott ültem mellette, fogtam a kezét, és azt suttogtam: „Nem hagylak el soha.” Most viszont úgy éreztem, mintha ő hagyna el engem.
A folyosón lépteket hallottam. Egy fiatal lány jött fel a lépcsőn – Marci barátnője, Dóri.
– Jó napot, Ágnes néni! – köszönt kedvesen.
– Szia, Dóri! – próbáltam mosolyogni. – Marci otthon van?
Dóri zavartan nézett rám.
– Nem tudom… Tegnap este még együtt voltunk, de azt mondta, ma pihenni akar.
– Már régóta nem válaszol… – mondtam halkan.
Dóri elővette a kulcsát, és kinyitotta az ajtót. Egy pillanatig haboztam, de aztán követtem őt. A lakásban csend volt – csak a hűtő zúgása hallatszott.
– Marci? – szólt be Dóri.
Semmi válasz. A szobájába mentünk. Ott feküdt az ágyon, fejhallgatóval a fején, mélyen aludt.
– Jaj, Ágnes néni… – sóhajtott Dóri megkönnyebbülten. – Csak alszik.
A szívem egyszerre könnyebbült meg és nehezedett el. Megkönnyebbültem, hogy nincs baj… de ugyanakkor rájöttem: Marci tényleg el akar távolodni tőlem.
Dóri óvatosan megrázta Marcit.
– Marci! Itt van anyukád!
Marci lassan kinyitotta a szemét. Először csak Dórit látta meg, aztán engem is.
– Anya… te mit keresel itt?
A hangja fáradt volt és kissé bosszús.
– Hoztam neked batyut… gondoltam, örülnél neki – mondtam halkan.
Marci felült az ágyban.
– Anya… kérlek… ne gyere csak úgy be hozzám! Szükségem van egy kis térre!
A könnyeim majdnem kibuggyantak. Dóri zavartan nézett rám.
– Bocsánat… csak aggódtam érted – suttogtam.
Marci felsóhajtott.
– Tudom… de már felnőtt vagyok. Szeretlek, de kérlek… értsd meg!
Csend lett köztünk. A batyuk ott maradtak az asztalon. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennünk.
Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért olyan nehéz elengedni azt, akit a legjobban szeretek? Vajon minden anya átéli ezt? Vagy csak én nem tudok hálás lenni azért a kevésért is, amit kapok?
Talán tényleg túl sokat vártam el tőle… Talán csak annyit kellett volna mondanom: „Büszke vagyok rád.” De vajon ő is büszke rám? Vajon egyszer majd újra kinyílik előttem az az ajtó?