Egy váratlan találkozás a 7-es buszon – Egy fáradt utazó története Budapesten
– Álljon már odébb, kisasszony, nem látja, hogy le akarok szállni?! – csattant fel mögöttem egy idős hölgy, miközben a 7-es busz fékezett a Blaha Lujza téren. A kapaszkodót szorítottam, a vállamhoz nyomódott egy aktatáska, a másik oldalamon egy iskolás fiú hátizsákja fúródott az oldalamnak. A fejem zsongott a fáradtságtól, az egész napos műszak után csak arra vágytam, hogy végre leülhessek. De persze minden ülőhely foglalt volt.
Akkor pillantottam meg Gábort. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ő rögtön felpattant.
– Tessék csak leülni! – mondta kedvesen, miközben átadta a helyét. – Látom, maga is épp olyan kimerült, mint én szoktam lenni ilyenkor.
– Köszönöm szépen – sóhajtottam hálásan, és végre lehuppantam az ülésre. A busz elindult, Gábor pedig megállt mellettem, kapaszkodva.
– Hosszú napja volt? – kérdezte csendesen.
– Ó, maga el sem tudja képzelni – nevettem fel keserűen. – Óvodapedagógus vagyok a Józsefvárosban. Ma két kolléganőm is beteg lett, így egyedül maradtam huszonhárom gyerekkel. Azt hiszem, ha most elaludnék itt, csak holnap venném észre magam.
Gábor elmosolyodott.
– Azért az keményebb meló, mint amit sokan gondolnak. Én is dolgoztam már gyerekek között – mondta, és valami melegség jelent meg a hangjában. – De én inkább a gépeket választottam végül. Most szerelő vagyok egy autószervizben.
Ahogy beszélgettünk, lassan oldódott bennem a nap feszültsége. Gábor humora és figyelmessége meglepett. Mire észbe kaptam, már majdnem elfelejtettem leszállni a Móricz Zsigmond körtérnél.
– Jaj, majdnem elmentem! – kaptam fel a táskám.
– Elkísérhetem egy darabon? – kérdezte halkan.
Bólintottam. Így kezdődött minden.
Az első hetekben minden olyan egyszerűnek tűnt. Séták a Feneketlen-tónál, közös lángosozás a Gellért téren, hosszú beszélgetések arról, hogy milyen nehéz ma boldogulni Budapesten. Gábor mindig figyelmes volt: virágot hozott, ha rossz napom volt; meghallgatott akkor is, amikor csak panaszkodni tudtam.
De aztán jött az első repedés.
Egyik este nálam vacsoráztunk. A macskám, Bodza – akit három éve mentettem ki egy esős novemberi estén az utcáról –, odabújt Gáborhoz. Ő viszont összerezzent.
– Nem szereted az állatokat? – kérdeztem meglepetten.
– Nem igazán… Gyerekkoromban apám mindig azt mondta: „Az állatnak kint a helye.” Nálunk sosem volt háziállat. Sőt… – legyintett. – Szerintem csak koszolnak és büdösek.
Bodza ekkor dorombolva dörgölőzött hozzá. Gábor hirtelen meglökte a lábával.
– Hé! – szóltam rá élesen. – Ne bántsd!
Ő csak vállat vont.
– Nem bántottam… Csak nem szeretem, ha hozzám érnek ezek a dögök.
A vacsora utáni csend nyomasztó volt. Bodza sértődötten vonult el az ágy alá. Én pedig először éreztem azt: valami nincs rendben.
A következő hetekben próbáltam elhessegetni magamtól ezt az érzést. Gábor kedves volt velem – de Bodzával mindig türelmetlen. Egyik este azt mondta:
– Miért nem adod oda valakinek azt a macskát? Ha majd összeköltözünk…
– Te most komolyan gondolod? – kérdeztem döbbenten.
– Persze! Együtt könnyebb lenne fizetni az albérletet is. De macska nálam nem lesz!
A szívem hevesen vert. Bodza az egyetlen családtagom volt Budapesten; anyám vidéken él, apám már rég meghalt. A macskám volt az egyetlen lény, aki minden este várt rám otthon.
Próbáltam kompromisszumot keresni:
– Ha szeretsz engem, elfogadod Bodzát is…
Gábor arca elkomorult.
– Ez zsarolás! Válasszak közted meg egy állat között?
Nem válaszoltam. De belül már tudtam: ez nem csak Bodzáról szól. Hanem arról is, hogy Gábor mennyire képtelen empátiára – nemcsak az állatokkal, de más emberekkel szemben is.
Egy vasárnap eljött hozzám anyám látogatóba. Gábor is ott volt; anyám rögtön kiszúrta a feszültséget köztünk.
– Mi történt veletek? – kérdezte később négyszemközt.
– Nem tudom… Talán túl különbözőek vagyunk – suttogtam.
Anyám bólintott.
– Tudod, kislányom… Apád is ilyen volt. Mindig csak magára gondolt. A végén én maradtam egyedül…
Ez a mondat napokig visszhangzott bennem.
A következő héten Gábor váratlanul beállított hozzám egy nagy csokor virággal és egy doboz bonbonnal.
– Bocsáss meg… Talán túl kemény voltam – mondta halkan. – Próbálok változni.
Elhittem neki. Újra próbálkoztunk: közös programok, családi ebédek anyáméknál, még Bodzát is próbálta megsimogatni (bár látszott rajta az undor). De amikor szóba került a jövőnk, mindig ugyanoda lyukadtunk ki:
– Nálam nincs helye állatnak! És gyerek sem kell még jó ideig! – jelentette ki egyszer egy vita hevében.
Akkor már sírtam:
– Én szeretnék családot! És Bodza is hozzám tartozik!
Gábor csak legyintett:
– Akkor talán nem egymást keressük…
Aznap este órákig ültem Bodza mellett a kanapén. A macskám dorombolt, mintha tudná: most rá van leginkább szükségem.
Másnap reggel Gábor üzenetet írt: „Sajnálom.”
Ennyi volt. Egy buszon kezdődött minden – és egy buszon ért véget bennem is valami. Hónapokig gyászoltam ezt a kapcsolatot; anyám szerint jobban jártam így. De néha mégis elgondolkodom: tényleg lehetetlen kompromisszumot kötni? Vagy vannak dolgok az életben – mint az empátia vagy az állatszeretet –, amiből nem szabad engedni?
Ti mit gondoltok? Meddig lehet alkalmazkodni egy kapcsolatban anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?