Szerelem hatvan felett: Vajon nevetséges vagyok, hogy újra boldog akarok lenni?

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A hangjában ott csengett a hitetlenkedés és valami furcsa, leplezetlen megvetés is. – Hatvanhárom éves vagy, és azt mondod, szerelmes vagy? Ez most valami vicc?

A kezem remegett a teáscsésze felett. Próbáltam nem sírni, de a torkomban gombóc nőtt. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el a saját lányomnak, hogy amit érzek, az igazi. Hogy nem bolondultam meg, nem lettem hirtelen naiv vagy nevetséges.

– Zsuzsi, én csak… – kezdtem halkan, de ő közbevágott.

– Apa alig két éve halt meg! Hogy tehetsz ilyet? Mit gondolnak majd a szomszédok? És mi lesz velünk?

Ekkor lépett be a fiam, Gábor is. Ő mindig csendesebb volt, de most az arcán ugyanazt a döbbenetet láttam.

– Anya, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Nem akarjuk, hogy valaki kihasználjon. Tudod, mennyi csaló van manapság?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a magány újra rám telepszik. Pedig azt hittem, végre kisütött rám is a nap.

Miklóssal a temetőben találkoztam először. Egyedül állt egy sírnál, kezében virágcsokorral. Megszólítottam, mert láttam rajta ugyanazt a fájdalmat, amit én is éreztem. Beszélgetni kezdtünk. Először csak pár szót váltottunk minden hónapban, aztán egyre többet. Egy napon azt mondta: „Margitka, meghívhatom egy kávéra?”

A szívem hevesen vert. Olyan érzés volt, mintha újra húszéves lennék. Féltem is tőle, de kíváncsi voltam rá. A kávézásból hosszú séták lettek a Városligetben, majd moziesték és közös főzések. Miklós figyelmes volt és kedves. Nem akart semmit elvenni tőlem – csak adni.

De amikor először meséltem róla Zsuzsinak és Gábornak, mintha falba ütköztem volna. A gyerekeim nem tudtak örülni velem. Sőt, mintha szégyellnék az anyjukat.

Egyik este Miklós nálam vacsorázott. Nevetgéltünk, főztünk együtt paprikás krumplit – ő vágta a hagymát, én pucoltam a krumplit. Egyszer csak megszólalt:

– Margitka, úgy érzem magam melletted, mintha újra élhetnék igazán.

Elmosolyodtam. Rég éreztem ilyen boldogságot.

Másnap azonban Zsuzsi felhívott.

– Anyu, beszélnünk kell. Nem akarom, hogy ez az ember átverjen téged. Már néztem róla dolgokat az interneten! Nem találtam semmit… de ez is gyanús!

– Zsuzsi! – szóltam rá erélyesebben, mint szoktam. – Miklós nem csaló! Csak egy magányos ember, mint én.

– Akkor is! – vágta rá dacosan. – Mi lesz az örökséggel? Mi lesz velünk?

Ekkor értettem meg igazán: nem csak engem féltenek. Saját félelmeik és önzésük is közrejátszik ebben.

A következő hetekben egyre több pletyka jutott el hozzám a házban is. Az egyik szomszédasszony – Marika néni – egyszer félrehívott a lépcsőházban:

– Margitkám, hát tényleg összejöttél azzal a Miklóssal? Nem félsz attól, hogy mit mondanak majd az emberek?

– Marika néni – feleltem halkan –, én már túl vagyok azon, hogy mások véleménye érdekeljen.

De hazudtam magamnak is. Minden este azon gondolkodtam: tényleg nevetséges vagyok? Tényleg könnyelmű és hiszékeny lettem volna?

Egy vasárnap délután Gábor beállított hozzám.

– Anya – kezdte feszengve –, beszéltem Zsuzsival. Sajnáljuk, hogy így reagáltunk. Csak… furcsa ezt látni tőled. Féltünk is kicsit.

– Tudom – sóhajtottam –, de nekem is jogom van boldognak lenni. Évekig éltem egyedül. Nem akarok többé csak emlékek között élni.

Gábor bólintott.

– Megpróbálunk nyitottabbak lenni – mondta végül.

Azóta lassan változik a helyzet. Zsuzsi még mindig tartózkodó Miklóssal szemben, de már nem támad annyira. Gábor néha eljön velünk sétálni is.

De minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg nevetséges vagyok? Vagy csak bátor? Van-e jogom hatvan felett újra boldogságot keresni? Ti mit gondoltok erről?