Virágok az exnek, csend nekem – Egy házasság árnyékában

– Komolyan, Dávid? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali asztalán ott virított a friss, illatos csokor rózsa. – Ez most minek?

Dávid a telefonját nyomkodta, fel sem nézett. – Csak egy kis figyelmesség. Zsuzsa születésnapja van. Tudod, hogy jóban vagyunk.

A szívem összeszorult. Két éve vagyunk házasok, és még soha, de soha nem kaptam tőle virágot. Még egy tábla csokit sem. Zsuzsa viszont, az exfelesége, minden évben kap valamit. Tavaly egy könyvet vitt neki, idén ezt a csokor rózsát.

Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Kislányom, aki egyszer már elvált, annak oka van. Egy rendes asszony nem hagy ott egy jó férfit.” Akkor dühös voltam rá, most viszont… most csak üresnek éreztem magam.

– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem mikor hozol virágot?

Dávid végre rám nézett. – Te nem szereted a virágot. Ezt mondtad egyszer.

– Egyetlen egyszer mondtam, hogy nem szeretem a vágott virágot, mert hamar elhervad. De attól még jól esne néha valami apróság… – A hangom elcsuklott.

Dávid sóhajtott, mintha én lennék a problémás. – Ne kezdjük ezt megint. Zsuzsa és én civilizáltak vagyunk. Van egy közös gyerekünk is, ne felejtsd el.

A gyerek… Persze. Bence most tizenkét éves, minden második hétvégén nálunk van. Szeretem őt, de néha úgy érzem, mintha csak egy vendég lennék ebben a családban. Dávid múltja mindig ott lebeg közöttünk.

Aznap este anyám felhívott. Már a hangjából éreztem, hogy tud valamit.

– Na, mi újság? – kérdezte gyanakvóan.

– Semmi különös – hazudtam.

– Hallottam, hogy Dávid megint Zsuzsának vitt valamit. Látod? Mondtam én neked…

– Anya, kérlek…

– Csak azt akarom, hogy boldog légy! – A hangja megenyhült. – De ha mindig az exfelesége lesz az első helyen…

Letettem a telefont. Nem akartam hallani az igazságot.

Az éjszaka közepén felriadtam. Dávid mellettem aludt, békésen szuszogott. Néztem az arcát, próbáltam emlékezni arra az időre, amikor még biztos voltam benne: ő engem választott. De most… most csak azt éreztem, hogy valahol mindig kívülálló maradok.

Másnap reggel Dávid sietve készülődött munkába. Megállt az ajtóban.

– Ne haragudj a tegnapiért – mondta gyorsan. – Majd hozok neked is valamit.

Csak bólintottam.

Aznap délután Bence jött hozzánk. Vidáman mesélte, hogy az anyukája mennyire örült a virágnak.

– Apa mondta, hogy te nem szereted a virágot – fordult hozzám Bence.

– Szeretem… csak másképp – mosolyogtam rá erőltetetten.

Este Dávid egy tábla csokoládéval állított haza. Olyan volt, mintha kötelező feladatot teljesítene.

– Tessék – nyújtotta át –, hogy ne mondd, hogy soha nem kapsz semmit.

A csoki keserűbb volt, mint gondoltam.

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk. Dávid szerint túl érzékeny vagyok. Szerinte természetes, hogy jó viszonyt ápol az exével Bence miatt. Szerinte én vagyok a féltékeny és bizalmatlan.

Egy este anyám átjött hozzánk vacsorára. A hangulat fagyos volt.

– Dávid, te tényleg nem érzed, hogy Zsuzsa mindig fontosabb? – kérdezte anyám hirtelen.

Dávid felkapta a fejét. – Nem erről van szó! Csak próbálok normális kapcsolatot fenntartani vele Bence miatt.

– És velem? – kérdeztem halkan. – Velem mikor próbálsz normális kapcsolatot fenntartani?

Csend lett. Anyám sóhajtott, Dávid idegesen dobolt az asztalon.

Aznap este Dávid a kanapén aludt.

Másnap reggel levelet találtam az asztalon:
„Sajnálom, ha megbántottalak. Nem tudom jól csinálni ezt az egészet. Néha úgy érzem, két élet között őrlődöm.”

Olvastam újra és újra a sorokat. Vajon tényleg lehet két életet élni egyszerre? Lehet úgy szeretni valakit, hogy közben a múltat is ápolod?

Munka után sétáltam egy nagyot a Margitszigeten. Néztem a párokat, akik kézen fogva sétáltak, nevetgéltek. Vajon ők is cipelnek magukkal múltat? Vagy csak én érzem úgy, hogy sosem leszek elég?

Este Dávid várt otthon.

– Beszéljünk – mondta halkan.
Leültünk egymással szemben.
– Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem – vallotta be végül –, de nem tudom jól csinálni.
– Én sem akarok választás elé állítani – mondtam –, de szeretném érezni, hogy én is fontos vagyok…
Sokáig csak ültünk csendben.
Vajon lehet-e újrakezdeni úgy egy kapcsolatot, ha az egyik fél múltja mindig ott lebeg közöttünk? Vagy örökre csak második maradok?
Mit gondoltok? Lehet igazán boldog házasságot építeni egy ilyen árnyékban?