Ne sajnáld! – Egy magyar család titkai és egy lány szíve

– Ne sajnáld, Lilla! Ha elhagyott, nem is szeretett igazán – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl szürke, februári este ereszkedett a panelházakra, a radiátorban kattogott a fűtés. A szívem viszont úgy égett, mintha valaki jeges vizet öntött volna rá.

– Anya, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott. – Nem érted. Ez nem ilyen egyszerű.

– Dehogynem! – csattant fel. – Amikor apáddal összevesztünk, én sem sírtam napokig. Az élet megy tovább. Majd jön másik fiú.

– Nem akarok másikat! – kiáltottam rá, és hirtelen elszégyelltem magam. A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Te sosem érted meg, hogy nekem ez most az egész világom volt.

Anyám sóhajtott, letörölte a kezét a konyharuhába, aztán leült mellém. – Lilla, ne hagyd, hogy egy fiú miatt így összetörj. Az életben sokkal nagyobb bajok is vannak.

De én csak ültem ott, és újra meg újra lejátszottam magamban azt az estét, amikor minden darabokra hullott.

Aznap este Eszter születésnapjára készültem. A legszebb ruhámat vettem fel, amit karácsonyra kaptam: sötétkék bársony, derekán vékony övvel. A hajamat gondosan besütöttem, sminket is tettem fel – ritkán szoktam –, de most különlegesnek akartam érezni magam. Máté azt ígérte, eljön értem, együtt megyünk át Eszterhez.

Anyám már akkor is aggódott:

– Nem fázol meg ebben? Február van! Legalább egy sálat vegyél fel!

– Anya, csak átszaladunk a szomszéd utcába! – legyintettem. – Máté úgyis jön értem.

– Remélem, tényleg jön – mondta gyanakodva. – Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál ilyenkor.

Aztán csörgött a telefonom. Máté írt: „Bocsi, késni fogok. Menj előre Eszterhez! Ott találkozunk.”

Kicsit rosszul esett, de nem akartam hisztizni. Elindultam hát egyedül a havas utcán át Eszter paneljához. A lépcsőházban már hallatszott a zene és a nevetés. Felmentem a harmadikra, becsöngettem.

Eszter ölelt meg először:

– Végre itt vagy! Mindenki téged vár!

A nappaliban már ott voltak a többiek: Zsófi, Gergő, Peti… és Máté is. De amikor megláttam őt, valami furcsa érzés futott át rajtam. Eszter mellett állt nagyon közel, mindketten nevettek valamin. Máté rám nézett, elmosolyodott:

– Szia! Jól nézel ki ma este.

– Köszi – motyogtam zavartan.

A buli eleinte jól indult. Táncoltunk, beszélgettünk, Eszter anyukája sütit hozott be nekünk. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mintha kívülálló lennék. Máté alig beszélt velem; inkább Eszterrel suttogott félrevonulva a konyhában.

Zsófi odahajolt hozzám:

– Lilla, minden oké? Olyan furcsa vagy ma.

– Semmi baj – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.

De belül már fortyogott bennem a gyanú és a féltékenység. Amikor Máté eltűnt Eszterrel az előszobában, követtem őket. Az ajtó résnyire nyitva maradt; hallottam Eszter nevetését és Máté halk hangját:

– …senki nem fogja megtudni.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Eszter halkan.

– Persze. Lilla úgyis túl naiv ehhez.

A szívem kihagyott egy ütemet. Megdermedtem az ajtó mögött. Aztán meghallottam azt a hangot – egy csók cuppanását –, amit soha nem akartam hallani.

Visszasiettem a nappaliba, próbáltam nem sírni. Zsófi rám nézett aggódva:

– Mi történt?

– Haza kell mennem – suttogtam.

Felvettem a kabátomat és kiszaladtam a hidegbe. A hó alatt recsegett a járda minden lépésnél; úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne az ablakokból.

Otthon anyám várt rám:

– Miért jöttél ilyen korán?

Nem válaszoltam. Bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Egész éjjel sírtam.

Másnap reggel anyám bejött hozzám:

– Lilla… Mi történt?

Elmondtam neki mindent: Mátét, Esztert, az árulást. Anyám először csak hallgatott, aztán azt mondta:

– Ne sajnáld! Ha így viselkedtek veled, egyikük sem érdemli meg a könnyeidet.

De én nem tudtam nem sajnálni. Nem csak Mátét veszítettem el azon az estén; Esztert is, aki gyerekkorom óta a legjobb barátnőm volt.

Az iskolában mindenki tudta már hétfőre: Lilla szakított Mátéval; Eszterrel sem beszélnek többé. A folyosón suttogtak mögöttem:

– Hallottad? Állítólag Lilla rájuk nyitott…

Zsófi próbált mellettem maradni:

– Ne törődj velük! Majd kinövik ezt is.

De én csak egyre magányosabb lettem.

Otthon anyám próbált segíteni:

– Menj el apádhoz hétvégén! Jó lesz kicsit kiszellőztetni a fejed.

De apám új családja sosem fogadott be igazán; ott is csak vendég voltam.

Egy este anyám leült mellém:

– Lilla… Tudod, én is átéltem ilyet fiatalon. Az első szerelmemet úgy vesztettem el, hogy még csak el sem búcsúzott tőlem rendesen. Akkor azt hittem, belehalok… De most itt vagyok neked anyaként.

Ránéztem: először láttam rajta igazi együttérzést.

– És megbocsátottál neki? – kérdeztem halkan.

– Nem neki bocsátottam meg… magamnak bocsátottam meg végül. Hogy hagytam magam ennyire összetörni valaki miatt, aki nem érdemelte meg.

Sokáig gondolkodtam ezen az estén.

Azóta eltelt két év. Mátéval sosem beszéltem többet; Eszterrel egyszer találkoztunk véletlenül egy buszon. Zavartan köszöntünk egymásnak; egyikünk sem tudta mit mondjon.

Anyám most már ritkábban mondja: „Ne sajnáld!” Inkább csak csendben leül mellém esténként teázni; néha megfogja a kezemet.

Azt hiszem, már nem sajnálom annyira azt az estét – de néha még mindig fáj. Vajon tényleg igaz az, amit anyám mondott? Hogy aki nem sajnál semmit, az sosem szeretett igazán?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak az fáj ennyire, ami igazán fontos volt nekünk?