Az a randevú, amit sosem felejtek el – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem válaszolsz? – kérdeztem halkan, miközben a villámok fénye megvilágította a Duna-parti étterem ablakát. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne mutassam ki a csalódottságomat.

Péterrel – igen, Péternek hívták, nem Zacharynek, hiszen ez itt Budapest, nem New York – egy könyvesboltban futottunk össze a Kálvin téren. Mindketten a krimik polcánál álltunk, amikor egyszerre nyúltunk Agatha Christie egyik könyvéért. Elnevettük magunkat, és perceken belül már arról beszélgettünk, ki szerint Poirot vagy Miss Marple a jobb nyomozó. A beszélgetésünk annyira magával ragadó volt, hogy észre sem vettük, mennyi idő telt el. Végül számot cseréltünk, és napokon át üzengettünk egymásnak – hosszú, tartalmas üzeneteket, amelyekben nemcsak könyvekről, hanem az élet nagy kérdéseiről is szó esett.

Amikor Péter meghívott vacsorázni egy kis olasz étterembe a Belvárosban, úgy éreztem, végre valami jó történik velem. Aznap egész nap izgatottan készülődtem: új ruhát vettem fel, gondosan sminkeltem magam, és még a kedvenc parfümömet is magamra fújtam. A szívem tele volt reménnyel.

Az étteremben minden tökéletesnek tűnt: gyertyafényes asztal, halk zene, illatozó pizza és tésztaételek. Péter azonban már az első percekben furcsán viselkedett. Alig nézett rám, folyamatosan a telefonját nyomkodta. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Melyik volt az első krimi, amit olvastál? – kérdeztem mosolyogva.

– Nem tudom… valami Rejtő Jenő talán – válaszolta fásultan, majd újra a telefonjára pillantott.

A gyomrom összeszorult. Próbáltam elhessegetni a rossz érzést, de ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált: Péter fejben teljesen máshol jár. Egyszer csak felállt az asztaltól:

– Bocsi, ki kell mennem telefonálni – mondta sietve.

Ott maradtam egyedül az asztalnál. Az emberek körülöttem nevetgéltek, poharakat koccintottak, én pedig úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék. Az eső egyre hevesebben kopogott az ablakon.

Tíz perc telt el. Húsz. Fél óra. Péter nem jött vissza. Először aggódni kezdtem: talán valami történt vele? De amikor ránéztem a telefonomra, láttam egy üzenetet tőle: „Ne haragudj, de most le kell lépnem. Majd beszélünk.”

A szívem összetört. Ott ültem egyedül egy idegen étteremben, miközben minden reményem szertefoszlott. Aznap este hazafelé sétálva végig azon gondolkodtam: vajon velem van a baj? Túl sokat vártam? Túl gyorsan engedtem közel magamhoz valakit?

Otthon anyám várt rám a konyhában.

– Na, milyen volt? – kérdezte reménykedve.

– Ne is kérdezd… – sóhajtottam lemondóan.

Anyám leült mellém és megsimogatta a kezem.

– Tudod, Réka, apáddal nekünk sem ment minden elsőre. De ne add fel! Az igazi egyszer úgyis rád talál.

De én akkor este nem hittem ebben. Csak ültem a sötét szobámban és bámultam ki az ablakon a vizes utcára. A gondolataim cikáztak: vajon Péter miért viselkedett így? Miért nem mondta meg őszintén, ha nem érdeklem? Miért kellett megalázni?

Másnap reggel a barátnőm, Zsófi hívott fel.

– Hallod, Réka! Láttam Pétert tegnap este az Instagramon… Egy másik lánnyal posztolt képet ugyanabból az étteremből.

A szívem újra összeszorult. Hát ennyit értem neki? Egy pótmegoldás voltam csak? Vagy talán sosem volt igazán kíváncsi rám?

Napokig nem tudtam aludni. A munkahelyemen is szétszórt voltam; még a főnököm is megjegyezte:

– Réka, minden rendben van?

Hazudtam: persze, minden rendben… De belül darabokra hullottam.

Egy hét múlva Péter írt egy rövid üzenetet: „Bocsánatot kérek a múltkori miatt. Nem volt fair tőlem.” De már nem érdekelt. Valami bennem végleg megváltozott azon az estén.

Azóta is gyakran eszembe jut ez az este. Vajon tényleg ilyen nehéz őszintének lenni? Miért játszanak az emberek mások érzéseivel? És vajon én is hibáztam valamiben?

Ti mit gondoltok? Meg lehet még bízni valakiben ezek után? Vagy örökre falakat kell építenünk magunk köré?